©2017 by Benceutazik

Visszatérés Skóciába - a séfet játszó óvóbácsi

June 27, 2017

A visszafordított repülő után végül június 9-én délelőtt csak megérkeztünk Glasgowba. Nagyon jó érzés volt nem aggódni amiatt, hogy mi lesz a határon, átnézik-e a csomagokat, stb. Nem mintha lenne rejtegetni valónk, de például Barbados után így sem akartak felengedni minket a járatunkra. Itt könnyű szívvel mondtuk, hogy bizony dolgozni jövünk, s a határőr hölgy még egy „Welcome Home”-ot is megeresztett. És tényleg olyan volt, mintha hazaérnénk.

A kiszemelt reggeli buszunkat a késés miatt elszalasztottuk, így több órás várakozás következett a reptéren. Újra előhalásztam a UK-beli SIM kártyámat, és feltöltöttem az újságosnál. Fura, nem gondoltam volna, hogy visszajövök.

A buszutat félálomban töltöttük, hogy aztán este negyed 7-kor arra eszméljünk: megérkeztünk Fort Williambe!

 

 

Paul – a főnökünk – jött ki elénk kocsival és miután gyorsan vettünk ezt-azt, már suhantunk is – azaz száguldottunk Paul vezetési stílusával - kedvenc völgyünkbe, Glen Nevis-be. A kemping és étterem maga ahol lakunk/dolgozunk majd, kb. 5 km-re található a várostól. A völgyben van még egy hostel és egy látogatóközpont a Ben Nevisre induló turisták számára. Ezen kívül pedig gyönyörű zöld az egész ameddig csak a szem ellát. Leparkoltunk az egyik lakókocsi előtt, megkaptuk a kulcsokat, és hirtelen ott találtuk magunkat kettesben legújabb közös kis otthonunkban. Pakolással nem nagyon zavartattuk magunkat – az időeltolódás és a kelleténél hosszabb utazás miatt már így is elég fáradtak voltunk. Enni azért még volt erőnk, így átszaladtunk az étterembe egy 3 fogásos vacsorára,

 

 

 

s így Brigi is láthatta milyen is a leendő munkahelyünk.

 

 

 

Úgy döntöttem idén veszek egy gitárt és egy biciklit is. Gitárra már fájt a fogam egy ideje, de állandóság híján nem tudtam ezzel foglalkozni eddig. Biciklit pedig azért szerettem volna, hogy a városi konditerembe be tudjak járni idén, mert anélkül 40-40 perc séta, amire tavaly sem volt energiám. Így tettem szert rájuk a helyi adok-veszek Facebook csoportban.

 

 

 

 

A séfköpeny

 

 

Két nappal később megkezdtem életem első séfmunkáját. Óvodapedagógus diplomával ez ugyan nem pont a választott hivatásom, node „utazós munkának” miért is ne? Egyébként is Breakfast Chef, azaz reggeliztető séf volt a hivatalos pozícióm, tehát nem kellett nagy varázslásokat végrehajtanom. Ezután vicces, hogy 1, azaz – EGY – nap tréninget kaptam Paultól. Másnap már ott sem volt, sem senki más, egyedül készítettem el az egész reggelit. Büfé jellegű reggeli volt, tehát 9 féle melegételért voltam felelős, amik aztán a kinti melegen tartó lámpák alatt várták a betévedő vendégeket. Volt egy nap, hogy egy kb. 20 fős csoport sétált be foglalás nélkül, ilyenkor egyszerre kellett mind a 9 ételt megcsinálnom és kiadnom.

 

 

Pár hét alatt azonban besokalltam kicsit. Azt beszéltük meg előzetesen, hogy 5 nap munkából 3-4-et töltök reggeli+előkészítő műszakban, és 1-2 pedig bontott műszak lesz, hogy este segítsek a tálalással, mikor őrültek háza van. Hogy-hogy nem, elég hamar 6 napokat dolgoztam, melyből 5 mindig bontott műszakos volt. Ez pillanatok alatt leszívta az energiáimat és gondolkodtam azon is, hogy más helyet keresek. Brigi sem kapta meg soha a beígért 40 óráját, így mindketten kicsit becsapva éreztük magunkat. Hiába említettük ezeket Paulnak, változás nem történt.

Miért maradtunk mégis szeptember végéig? Több okból kifolyólag is. Először is, ez egy biztos hely volt, ami mindkettőnknek biztosított munkát, emellé pedig kifejezetten olcsó és privát szállást. Spórolni jöttünk, ennél jobbat nehezen lehet találni spórolás végett. Másrészt itt tudtunk vendégeket is fogadni, lévén volt egy külön hálónk, amit mi nem használtunk. Már 7 hónapja voltunk úton, szerettük volna látni a családunk legalább egy részét. Harmadrészt pedig... Ez a hely egyszerűen csodálatos! :)

 

1/7

 

 

Anyukák akcióban

 

Három héttel az érkezésünk, illetve egy héttel az EU Referendum (Brexit) és a 3:3-as Magyar-Portugál után megérkeztek az első vendégeink. Az angolul alig beszélő Anyukáink alkotta duó június 30-án érkezett meg nagy örömünkre. Izgatottan vártuk őket, bár fogalmunk sem volt vajon milyen lesz így együtt négyesben 9 napig.

Előkészítettük a szobájukat,

 

 

 (igen, az ott direkt Zsusza), és még kis „reptéri” táblácskát is készítettünk.

 

 

Miután megvendégeltük őket, hát bizony kipakoltak mindent, amit nekünk hoztak. Erre a fotóra nem is fért rá minden.

 

 

Délután mi mentünk vissza dolgozni, Anyuék pedig este bejöttek enni egyet kettesben. Rendelni angoltudás híján ugyan nem igazán tudtak, de azért vicces történet kerekedett az estéjükből. Csilla – Brigi anyukája – ugyanis még régi 1 fontos bankjeggyel fizetett, amit itt már legalább 5 éve kivontak a forgalomból. Paul teljesen odavolt, hogy otthon Magyarországon így hülyítik az embereket és már nem felhasználható bankjegyeket adnak ki a pénzváltókban. Az igazság ennél azért egyszerűbb – Nagyapa járt itt jó pár éve, és még volt maradék valuta eltéve, amit most Csilla próbált felhasználni.

Mire hazaértünk a Caravan csillogott-villogott, mindent katonás rendbe vágtak, a hűtőbe pedig talán még egy sovány légy befért volna. Elszoktunk már ettől a szülői gondoskodástól az biztos!

 

Steall Fall

 

Első szabadnapunkon, bár felhős volt az idő, mégis felkerekedtünk, hogy elsétáljunk a völgy végében – 10 km – található Steall Fall-hoz. Először szép erdei úton, majd ösvényen, végül egysávos betonúton haladtunk. Sajnos az időjárás nem kegyelmezett, többször is eláztunk.

 

 

Én ugyan tavalyról tudtam, hogy nem hosszú az egész út, de nehéz volt tartanom a lelkesedést a többiekben. Bár mindig korrekten megmutattam melyik domb mögött fordulunk el erre-arra, illetve hol van az út végét jelentő szoros, a családi legendákba ez máshogy ment át. Legrosszabbul a betonút végét jelző parkoló előtt áztunk el, ekkor ugyanis minden vízálló felszerelésünk ellenére az alsógatyánkig vizesek lettünk. Azóta mindig azt hallgatom amikor ez a túra szóba kerül, hogy végig csak hitegettem őket, hogy már csak a következő domb, és már csak fél óra...

A parkolóból induló ösvénynél tábla figyelmeztet, mely szerint ez egy életveszélyes útszakasz, s már nem egy haláleset történt. Sajnos Anyu tudott azért annyira angolul, hogy a „Danger of Death” feliratból kivegye a lényeget, de ekkor már nem adhattam meg magam hisz az út 90%-át eddigre már megtettük! Elmondtam – s ezt így is gondolom -, hogy itt maximum azért történhet bármiféle baleset, mert az emberek nem elég óvatosak az esős időben csúszós sziklás részeken, de ahhoz, hogy valaki itt hagyja a fogát, tényleg bolondnak kell lennie.

Végül esőben felértünk a szorosban, s miután egy pillantást vetettünk a vízesésre, már fordultunk is vissza olyan erős szél fújt a fennsíkon. Sajnos - és érthető módon - senki nem volt ott, aki csinált volna négyünkről egy közös "győztes" képet...

 

 

Visszafelé Anyuéknak lestoppoltunk egy kocsit, mi ketten viszont majdnem hazáig sétáltunk, mielőtt kaptunk volna egy fuvart. Útközben ittunk a patakokból is, de miután rendbe szedtük magunkat, beültünk a bárba forrócsokizni és kávézni, hogy kicsit belülről is felmelegedjünk mi, kis ázott verebek.

 

 

Inverness

 

Másnap könnyebb útra indultunk, pláne, hogy busszal tettük. Észak felé mentünk a Loch Ness mellett, fel ebbe az aranyos kis városkába, Invernessbe. Emlékezhettek, tavaly itt csináltattam meg a bankszámlámat mielőtt sétáltam 20-30 km-t a Great Glen Way-en.

A buszon szörnyű hideg volt, valami oknál fogva a reggel 7-es buszon a sofőr teljes erőbedobással nyomta a klímát. Én még csak-csak elvoltam, de a három amúgy is fázós leány csak úgy didergett. Enyhülés volt leszállni, első utunk a tavaly felfedezett könyvesboltba, a Leaky’s-be vezetett. Harry Potter könyvtár hangulat, nagyon tetszett a többieknek is.

 

 

 

A mellette lévő templomkert megnézése után beszaladtunk a bankba, majd némi boltnézegetés után elindultunk a folyó mentén le a két kis szigethez. Takaros, parkosított szigetkék ezek, nagyon jó hangulatot árasztanak.

 

 

Visszafelé a folyó másik oldalán jöttünk, s az előre kinézett Castle Tavern-be szaladtunk be enni. Igen, szaladtunk, mivel Anyuék kérésére korai buszt foglaltunk visszafelé, szednünk kellett hát a lábunkat, a pincért szegényt meg alig győztük sürgetni. Az étel hanyagolható ízű volt, viszont ennél látványosabb sajttortát még életemben nem láttam.

 

 

Végül valóban szedtük a lábunk és elértük a buszunk visszafelé, csak hogy újra lefagyjunk, mire Fort Williambe értünk.

 

Búcsú egy évre

 

A többi napon is minden szabadidőnket együtt töltöttük, jöttünk-mentünk a környéken, vásároltunk a városban, beszélgettünk jókat, képeket nézegettünk az utazásunkról. Igyekeztünk bepótolni a 7 hónapot, mióta nem láttuk egymást, de a bontott műszakos munka miatt ez kicsit nehézkes volt. Mégis, a jó kis hazai ízek, és „anyufőztje” nagyon jól estek végig.

Utolsó reggelen Anyu felkelt elbúcsúzni mielőtt munkába mentem volna. Brigi velük tartott Glasgowba, mert hivatalos volt egy interjúra a National Insurance Number ügyében. Én viszont persze dolgoztam... Hosszan öleltem hát Anyut, megköszöntem mindent, hogy eljöttek, segítettek, főztek, szóval hogy úgy anyáskodtak kicsit felettünk, s mi megint gyereknek érezhettük magunkat. Akkor még nem tudtuk, de ez a búcsú két hét híján egy teljes évre szólt...

 

 

Please reload

Lenn a messzi délen - 2. rész

July 4, 2018

Hiánypótló sorozat - San Francisco

June 12, 2018

Hiánypótló sorozat - Izland

February 7, 2018

Lenn a messzi délen - Új-Zéland, Déli-sziget

February 3, 2018

1/8
Please reload

Ajánlott bejegyzések