©2017 by Benceutazik

Jersey City - házfelújítás hippi módra

June 18, 2017

Május 15-én tehát vonatra szálltunk és egészen Hobokenig utaztunk, vissza Jersey Citybe. A harmónia melyet magunkban hoztunk a szerzetesektől ott élt bennünk. Eddigre már teljes mértékben beköszöntött a nyár, a Karib-tengerről való megérkezés utáni napok szürke, hideg és esős időjárása már csak halványan derengett bennünk.

 

 

Majdnem egész úton velünk utazott Thais is, a brazil lány akivel együtt dolgoztunk a héten. Annak rendje és módja szerint végig is beszéltük az egész utat, megvitatva mindent, amire egy hét alatt nem jutott időnk.

Hobokenben átszálltunk a helyi metróra, azaz az PATH-ra, majd a Journal Square-i végállomás után 10-15 percen belül meg is találtuk következő önkéntes munkánk helyszínét, egy belül felújítandó házikót. Bejutni ugyan nem igazán tudtunk, de végül egy másik ott tartózkodó önkéntes lejött és beengedett minket. A lány személyisége, beszédstílusa és úgy minden együtt hatalmas kontraszt volt átszellemült lényünknek, csak győztünk csodálkozni. A szobánk az első emeleten kellemesen tágas volt hatalmas ablakokkal, melyek kis beülős részt is formáltak.

 

 

A ház maga hosszúkás, így a földszint kissé folyosó jellegű a konyhával és étkezővel. Hátul kis kertbe jut az ember, míg a bejárattal szemben a lépcsőn fölfelé további két szinten összesen 4 hálószoba és két fürdő található. Jelen pillanatban mind önkéntesek által lakott, de amint befejeződik a felújítás, AirBnB-n elérhető hely lesz.

Igazából most gyorsan rá is kukkantottam, hogy már készen vannak-e, és bizony megtaláltam őket! Gyönyörű lett, itt nézhetitek meg, ha érdekel (bár ez nem a mi szobánkról van!):

 

https://hu.airbnb.com/rooms/15407459

 

Jen és Sandy a házigazda párosunk (sajnos) nem élt velünk, de többször találkoztunk az itt töltött két hét alatt. New York első számú petsitting (háziállatokra vigyázó) cégét vezetik és csinálják, a ház amolyan „egyéb álom” kategória volt, melyet úgy látom sikeresen abszolváltak mostanra. A házhoz tartozott egy öreg, vak és süket kutyus, Brodie is, akit Sandyék fogadtak örökbe egy kliensüktől, mikor az el akarta altatni. Brodie mindig ott csoszogott a pelenkájában, és akár ágyút is lehetett volna elsütni mellette, azt sem hallotta volna meg. Legjellemzőbb tulajdonsága, hogy mindig, de mindig képes volt a lábunk alá keveredni, így sokszor épphogy csak megúsztuk a hasraeséseket szegényben – különösen az utolsó napi munkánk során.

 

Csiszolómunkások akcióban

 

Másnap reggel neki is estünk a ránk kiszabott feladatnak: lépcsőt csiszoltunk. Az első és második emelet közötti részen dolgoztunk két csiszológéppel, míg alattunk az oszlopokat csiszolta két másik önkéntes. A nagyjából 50-100 éves ház eredeti falépcsőjéről annyi port szabadítottunk fel ezzel, hogy az első óra után felajánlottam a többieknek, hogy a többi napon igyekezzünk a beosztást úgy kialakítani, hogy ők ne fuldokoljanak a mi munkánk termésében. Ez az első nap viszont így telt, maszkban, szemüvegben, füldugóval csiszoltunk kíméletlenül.

 

1/4

 

A munka elég monoton volt, ehhez kissé kellemetlen is, ugyanakkor úgy elrepült vele az aznapi 8 óránk, hogy csak néztem. Közben ebédre ettünk túrós csuszát, ami az egyik kedvenc ételem – volt még akkor – majd miután letusoltunk, nyakunkba is vettük a környéket.

Nem máshova indultunk természetesen, mint egy Bubble Tea-t áruló helyre. Oh igen, mielőtt még továbbmennénk... Szerintem életem Bubble Tea „függősége” itt, Jersey City-i tartózkodásunk alatt tetőzött. Feljegyzéseim szerint legalább nyolcszor (!!) ittam a két hét alatt... Nem is kérdés ezek után, hogy a Karib-tengeren leadott 19 kg-ból hogy ugrott vissza 10 egy hónap alatt, igaz?

 

 

 

Szóval, pihenésképpen lesétáltunk úgy 5 kilométert a 1st Streeten található Big Straw teázóba. Jól jegyezzétek meg ezt a helyet, még visszatérünk ide! :)

 

 

A napi szutykos munkáért járó jutalommal sétáltunk visszafelé. Gyönyörű idő, béke, nyugalom.

 

Az önkéntestársaink közül egy valakivel lettünk igazán jóba, egy Rafal nevű brazil sráccal, aki nyári egyetemre jött föl ide. Okos, sokat spórol a szálláson heti pár nap munkáért cserébe. Mindig vidám, gitározós srác, jókat beszélgettünk ittlétünk alatt.

 

Liberty State Park – azaz soha ne akard gyalog megközelíteni

 

Második szabadnapunkon felkerekedtünk, hogy kipipáljuk a listánkról még hiányzó Szabadság-szobrot. Igaz, nem kompoztunk oda pénzügyi megfontolásból, de igyekeztünk olyan közel kerülni, amennyire csak lehet. Így történt, hogy reggel nekiindultunk gyalog Google Maps alapján. Nos, sokkal odébb volt mint gondoltuk, nem volt végig járda, és az egész odaút unalmas és egyhangú környéken keresztül vezetett. Végül azért szerencsésen megérkeztünk!

Ez a hely itt egy dologról igen híres: itt kötött ki az összes, bevándorlókat szállító hajó. Ennek okán volt egy igen nagy vasútállomása is, mely jelenleg erősen felújítandó, ám annál hangulatosabb állapotban várja a szebb napokat.

 

 

Ehhez közel egy viszonylag új installáció, az „Empty Sky Memorial” fogott még meg minket. A két fal itt úgy helyezkedik el, hogy közte pontosan azt a helyet lehet látni, ahol egykor az ikertornyok magasodtak odaát Manhattanben. A magas falak tele vannak a Jersey-i áldozatok neveivel, s újra átjár az érzés, mely korábban elkapott minket a 9/11 memorial-nél is.

 

 

Baktatunk tovább a parton dél felé, egyre közelebb a Szabadság-szobor. Elkezdett szemerkélni kicsit az eső, s ettől olyan melankóliás lettem, hogy magam sem hiszem el. Végig magammal hurcoltam ugyanis egy pokrócot meg pár egyéb kelléket, hogy majd itt piknikezünk és pihenünk a fűben, de ez így teljesen fölöslegesnek bizonyult. A csalódottság elsöprő erejű volt, a kitervelt meglepetés füstbe ment! Sebaj, ettől még láttuk a szobrot – hátulról – és cuki kis kacsacsaládot is láttunk átbaktatni az úttesten.

 

 

 

Végül már egészen a park déli végén még életem első négylevelű lóheréjét is megtaláltam! Talán még sem olyan rossz ez a nap? 

 

 

Hazafelé már induláskor éhesek voltunk, így igyekeztünk egy rövidebbnek tűnő úton visszajutni a szállásra – vagy legalábbis a legközelebbi gyorsétterembe. Sajnos ez utóbbi is csak jó messze, a szállásunktól 10 percnyire volt, így hosszú út várt ránk. Hogy mennyire nem gyalogosbarát ez a környék, azt talán jól kifejezi a tény, hogy gyalogoltunk síneken, felüljárókon és kereszteztünk 6 sávos utakat zebra nélkül. Később családi házak között vezetett utunk, de ez a környék igen messze esik a bizalomgerjesztőtől a bedeszkázott házaival és furcsán minket méregető afroamerikai lakosaival.

 

 

Beestünk aztán egy hamburgerezőbe, ahol falatozás közben meglepve vettük észre, hogy mi vagyunk az egyedüli fehérek széles e környéken... Végül majd’ 30 kilométer séta után hazaestünk, és egy jóleső zuhany után hálásan dőltünk az ágyunkba.

 

Manhattan reloaded

 

Manhattanben a két hét alatt háromszor jártunk. Először csak „beugrottunk” sétálni egyet és meglátogattuk a kedvenc fánkozónkat a Times Square közelében, ahol korábban az 50 dolláros bankjegyet találtuk. Épp jó napot választottunk erre, ugyanis valamilyen okból kifolyólag az 8th Avenue (nyolcadik sugárút) le volt zárva, így hazafelé az út közepén sétálhattunk.

 

1/2

 

Másodszor egy teljes napot töltöttünk bent. Elmetróztunk a Central Park északi pontjához, ahonnan körbejárva lesétáltunk a MET vonaláig és egy tó melletti réten megejtettük a pikniket, mely oly fájón elmaradt korábban. Nagyon sokan voltak, a nyüzsgő, jó időt élvező tömeg zsongása még most is a fülemben van.

 

Ebédre különleges helyre készültünk egy különleges ismerőssel. A MET előtt találkoztunk Michellel, a kanadai bloggerrel, akit Grenadán ismertünk és szerettünk meg. Ismerős, széles mosolyával köszöntött minket, majd elindultunk az Upper East Side háztömbjei között. Hamarosan meg is találtuk, amit kerestünk, nevezetesen a Budapest Cafe-t. Rég vágytunk már hazai ízekre – melyeket nem mi készítünk magunknak – és Michelle boldogan vállalkozott, hogy kipróbálja országunk ízeit. Így aztán egy csirkepaprikás, borjúpörkölt és túrós csusza landolt a három pocakban levessel és desszerttel kísérve. Hihetetlen jól esett ez a kis szelet Magyarország ennyire távol otthonról.

 

 

A kellemes ebéd után elindultunk lesétálni azt, s a Central Parkon keresztülvágva leértünk végül a Times Square-hez, majd a Penn Station magasságában véletlenül belebotlottunk egy rég vágyott ínyencségbe, a Fried Pickle-be (rántott kovászos uborka). Igen, jól olvastad! Borzasztó furcsa így első hallásra, de még tizedikre is. Brigi próbálta korábban Chicagoban és mindenképpen meg szerette volna kóstoltatni velem. Az érkezésünk utáni napokon már próbálkoztunk találni egy helyet, ahol szolgálnak fel ilyet, de felsültünk. Így aztán nem volt kérdés, hogy bár eléggé tele vagyunk, egy adagon megosztozunk hárman. Ha valaki, hát én igen tartózkodóan álltam a dologhoz, így annál meglepőbb volt, mikor végülis ízlett az étel! 

 

 

Nem sokkal ez után elbúcsúztunk Michelletől és a sokat sétálós nap után hazamentünk Jersey Citybe.

Harmadik alkalommal reggel 9-kor már olyan meleg volt, hogy ennél jobb napot nem is választhattunk volna arra, hogy meglátogassuk az American Museum of National History-t, azaz a helyi Természettudományi és Néprajzi Múzeumot. A hatalmas hűvös termekben sétálgatva nehéz volt elképzelni, hogy kint gatyarohasztó hőség van. Ebédidőben ugyan kiültünk egy fa árnyékába elmajszolni a szendvicseinket, de a hatalmas lombkoronák árnyékában kellemes idő volt. Legalább 5-6 órát elsétálgattunk itt, meteoritoktól kezdve buddhista tanghkákon át volt itt minden. Legjobban engem mégis ez a fa-keresztmetszet nyűgözött le, talán megértitek miért...

 

 

Múzeum után a Central Park fáinak árnyékában igyekeztünk lejutni a Times Square-re, majd haza, s itt realizáltam először azt, hogy már jópárszor elsétáltunk a Trump Tower mellett is. Persze ez nem fontos, csak akkoriban még semmit nem tudtam erről az emberről, és igencsak meglepett, hogy egy elnökjelölt ilyen tehetős.

 

Az új remény

 

Már bőven benne jártunk a második hétben, a lépcsőcsiszoló mesteri címeinket is megkaptuk már, mikor újabb szabadnap állt előttünk. Kései kelés után főztünk egy finom gombás-cukkínis-tofus tésztát, melyre aztán sajtot pirítottunk. Olyan nagy adag lett, hogy az aznap ott lévő és dolgozó többi önkéntest is meg tudtuk vendégelni, s ők hálásan lapátolták befelé a falatokat.

A sikeres ebéd után elsétáltunk a korábbról már ismert Big Straw teázóba, és itt bizony egy új dimenzióval bővült a BT-mániám. Kitalálták ugyanis – bár biztos nem itt először és egyedülálló módon -, hogy keresztezik a kedvenc italomat a smoothieval. Így kóstoltam tehát először Pina Colada-s bubble tea-t. Ha valaha erre jártok, this is a must!

Ekkor már nagyon buzgott bennem a blogírói véna, így elsétáltunk a „közeli” BestBuy-ba laptopokat nézni, hogy ne mindig netkávézókban kelljen blogolnom és tötyörögnöm a képekkel. Ekkor már – gép híján – több hónappal le voltam maradva a blogírással, és ez kezdett zavarni. Nagyjából két óra után ki is választottam a kis 11 colos, érintőképernyős Lenovo Flex 3-asomat, és nagy boldogan tértünk haza vele.

Két nappal később aztán bevettük magunkat kedvenc teázónkba, s két Dominikáról szóló posztot is megírtam, majd aktiváltam itt. Fontos lépés, hogy a blog Facebook oldalát is ekkor hoztam létre, május 26-án. 

 

 

Mint azt láthatjátok – már ha a poszt megjelenésekor olvassátok ezt – jelenleg is le vagyok maradva kb. egy évvel a blogom írásával. Később Skóciában ugyanis leejtettem a külső vinyómat az összes képpel, és csak 2 hónappal később, 400 fontért lehetett specialistával megcsináltatni és visszanyerni az elveszett képeket... A remény azonban él, azóta egy még újabb gépről kezdtem blogolni, s ha minden a terveim szerint alakul, az ősszel induló újabb kanyart már „élőben” követhetitek majd.

 

Csapatszellem

 

Az utolsó két napunk kifejezetten jóra sikerült, igazán jó búcsú-emlékekkel hagytuk magunk mögött Jersey Cityt. 27-én Brigi meglepetésből készítette nekem ezt, szerintem a kép magáért beszél.

 

 

Az utolsó napunkon igaz, hogy dolgoztunk, de most kivételesen nem lépcsőcsiszolás volt napirenden! Bizony, végre valami változatosság. Maga a munka semmi izgalmas nem volt, a ház elé lerakott sódert és kavicsot kellett a házon keresztül a hátsó kertbe hordani, majd a leendő terasz helyén szétteríteni. A csapatmunka és hangulat azonban fenomenális volt. A házigazdáinkkal együtt heten dolgoztunk, jól leosztva a feladatokat, zenével a háttérben, vidáman és szorgosan. Jó pár órán keresztül tartott mire végeztünk, ám a végén a közös megelégedettség érzése elég jutalom volt a leizzadott kilókért.

Végül még egy mosómedve családot is láttunk, amint épp a kert végében lévő fára igyekeznek felmászni. Amikor azonban már mind fent voltak, két kölyök összekapott valamin, és az egyik jól le is esett újra a földre. Anyuka erre fejjel lefelé (!!), hátát a fáskamrának vetve leballagott a kicsinyéért és újra felsegítette a többiekhez. Még ilyet!

Az itt töltött két hét könnyed hangulata és egy tökéletes utolsó munkanap után kölcsönös sajnálatunkat fejeztük ki egymásnak a házigazdákkal, hogy nem tudunk tovább maradni. Nem lett volna ellenünkre, de vártak minket vissza a szerzetesek, ahova újra elígérkeztünk...

 

Please reload

Lenn a messzi délen - 2. rész

July 4, 2018

Hiánypótló sorozat - San Francisco

June 12, 2018

Hiánypótló sorozat - Izland

February 7, 2018

Lenn a messzi délen - Új-Zéland, Déli-sziget

February 3, 2018

1/8
Please reload

Ajánlott bejegyzések