©2017 by Benceutazik

Szerzetesek New Yorkban

May 19, 2017

 

Az éjszakázástól még kómásan másztam ki reggel az ágyból. A vonatunk ugyan csak 11-kor indult, de még össze kellett dobálni a cuccainkat mielőtt elindulhattunk volna. Elköszöntünk, majd lemetróztunk a Penn Station-ig. A két nagy hátizsákunkkal külön élmény volt a metrózás. A hátunkon velük már beszállni sem igen tudtunk, szóval akkor le kézbe. Csakhogy a súlya miatt ez nem túl kényelmes egykezes rakomány. Szerencsére az egyik ajtónál volt hely, ahol viszonylag kevés embert zavarva le tudtunk pakolni. Leszállásnál valahogy magunkra szenvedtük őket, és már csak a pályaudvart kellett megtalálnunk. Először rossz helyen, az Amtrak pultnál próbáltunk jegyet venni, de készséggel átirányítottak a NJ Transit embereihez. Kezünkben a jegyekkel vettünk reggelit a Dunkin Donuts-ban, majd beolvadtunk a várakozó tömegbe. Hamarosan kiírták a vágányszámot, ahol egy mozgólépcső után felszállhattam életem első kétemeletes vonatára!! Hamarosan tömegnyomorrá nőtte ki magát a hangulat a vonaton, ráadásul nem is indultunk el időben. 5 perces késéssel végül kigördültünk. Ez csak azért ilyen hangsúlyos, mert erről 1 megálló után át kellett szállnunk és csak 9 perces időablakunk volt rá. Aki volt már késésben az ismerheti az érzést; ilyenkor minden túl lassú, miért lassít már megint, stb. Már ajtónyitás előtt feltornásztuk a táskákat magunkra, ami az embertengerben különös bravúrnak számított. Futottunk fel, át, balra, jegy érvényesítése, balra, le, és pont ahogy leértünk a lépcsőn, megérkezett a vonat! Fuhh, sikerült!

1/3

 

Aztán a vonat csak úgy elhúzott mellettünk.. Futottunk hát még egy kicsit a hosszú peronon és az utolsó ajtón fel tudtunk szállni a szinte teljesen üres vonatra. A cipőket levéve kifújtuk magunkat, és pár perc múlva már suhantunk is Port Jervis felé.

Hova is igyekszünk?

 

World Peace Temple

 

A 2 órás vonatúton érezhető módon „megnyugodtunk”. Az üres vonat, a kellemes ringatózás, a természet zöldjének látványa, a pihentető környezet ígérete. Nem tudom melyik okozta, lehet mind együtt, de szinte kézzelfogható volt az a tudatállapot változás, ami lezajlott bennünk. Ezt csak fokozta, mikor leszálltunk Port Jervisben és a friss levegő mellé még a Nap is ragyogott! Még mindig New York államban voltunk, mégis egy teljesen más világ. Taxit kerestünk és kb. 20 perc várakozás után másik két utassal elindultunk Glen Spey-be. Útközben kiderült, hogy a másik két utas is Working Visit-re jön ugyanoda, így ismerkedtünk össze Lindivel és Aizeal-el. Az út a Delaware folyó mentén vezetett szép kilátással a túloldalon elterülő erdőre, mely még javarészt szürke volt. Végül begördültünk a kapun, és a pajta előtt kiszálltunk.

 

 

Szikrázó napsütés, harapnivalóan friss levegő, végtelen nyugalom fogadott minket. Megkerestük a hálótermeinket az épület emeletén, majd elindultunk sétálni. Elsétáltunk egy kis fenyves mellett, majd megpillantottuk a templomot. Számomra nagyon megkapó volt első pillantásra is, bár nagyon különbözött a Nepálban látottaktól. Mint később kiderült, belül is teljesen más. Először is, van benne egy kis kávézó és egy könyves- és ajándékbolt. Belül az ajtóval szemben volt a hatalmas szobrokkal díszített szentély és előtte az emelvények, ahonnan a tanításokat szokták adni. A nagyon szembetűnő különbség az volt, hogy 1, székek voltak; 2, mind a szentély felé néztek. Ahol én korábban jártam, ott mindenki a földön/párnákon ült és kivétel nélkül (beleértve a tanítást adó mestereket is) mindenki a bejárattól a szentélyhez vezető középső folyosó felé nézve helyezkedtek el. Tehát senki nem volt háttal a szentélynek, míg itt a tanítást adó személy így ült. Odahaza nem igazán látogattam buddhista központokat, így nem tudom, hogy ez a „nyugatiasított” változat-e, vagy a tradíció más a buddhizmus ezen ágában. Szerencsére az első sorban voltak meditációs párnák, így tudtam a későbbiekben kényelmesen ülni.

 

 

De első nap csak kívülről vettük szemügyre a templomot, majd leültünk pár percre meditálni a templomtól kicsit lentebb fekvő tó partján. Két kanadai lúd totyogott a parton, mókusok és chipmunkok (csíkos mókusok) szaladgáltak körülöttünk, míg fel nem kerekedtünk egy sétára az egyik meditációs ösvényen. A sárga jelzésű csapást választottuk, ami 40 perces sétát ígért.

1/8

 

Lassan, magunkba mélyedve sétáltuk végig a köves, helyenként mohával benőtt kanyargós ösvényt, aminek a végén kibukkantunk a templom mögötti elvonulásra épített házhoz. Igazi felüdülés volt az erdő csendje és békéje a nyüzsgő város után. Vacsoraidőre értünk vissza, a „fő házban” lévő ebédlőben találkoztunk is a többiekkel. Miután jóllaktunk a fergetegesen finom étellel, elkezdtem érezni az előző éjszakai alvás hiányát és felmentem a hálótermembe aludni.

 

 

A csapat

 

Brigi keltett este 8 körül, hogy az előzetesen nem beharangozott „ismerkedő-est” pár percen belül kezdődik és ott kéne lennünk. Mivel ruhában dőltem az ágyra, sokat nem kellett készülődnöm, pár perc múltán már a fő-ház meditációs szobájában ültünk a többiekkel. Joy vezette a gyűlést, melyen a névtanulás után rögtön áttértünk olyanokra, hogy „ha nagyon jól ismernél, akkor tudnád, hogy…” és hasonlók. Mindenki kicsit bátortalan volt, de hát vélhetően mindenki azért vetődött ide, hogy kicsit a lelki világával is foglalkozzon. Indítottam a kört egy „…nagyon lusta tudok lenni”-vel, hátha ettől majd a többiek is kicsit előmerészkednek a falaik mögül. A számításom bevált, rögtön tett mindenki egy lépést a többiek felé. A nyitógyűlés végén már tudtuk egymás nevét, bár a kiejtéssel még voltak gondok itt-ott. Rajtunk kívül még négyen érkeztek erre a hétre: Huimin Kínából, Thais Brazíliából, Lindy Kanadából és Aizael az USA-ból. Női túlerő volt, csak Aizael és én voltunk férfiak. Joy Mexikóból származik és már közel 3 éve él a központban. Eredetileg ő is ugyan ilyen Working Visit-re érkezett, de pár hónap után tartósan beköltöztek egy takaros kis lakókocsiba a barátjával a hátsó ház mellé. Utolsó feladatként húznunk kellett egy-egy nevet, amit előzőleg mi írtunk fel cetlikre. Ezt az egész héten tartó „játékot” Joy RALK-nak hívta, ami nagyon bántóan hangzott egy ilyen harmonikus környezetben. Hamar kiderült, hogy ez a mozaikszó a „Random Acts of Loving Kindness” kifejezésnek a rövidítése, amely magyarul nagyjából annyit tesz, hogy „A szerető kedvességből fakadó spontán cselekvések”. Nagyjából olyan, mint az iskolából ismert karácsonyi húzás, csak itt nem pusztán ajándék, hanem kedvességek játszottak főleg. Őszintén szólva azt gondolom ezt a fajta „Titkos Angyalt” nyugodtan be lehetne vezetni a tantermekben is. Emlékszem általában mekkora nehézségekbe ütköztünk, ha olyat húztunk, akit -bár osztálytársunk volt- egyáltalán nem ismertünk. Több esetben fogalmam sem volt fog-e örülni annak amit nagy nehezen az utolsó napokban kitaláltam.  De ha a súlypont áthelyeződne az ajándékról a kedves tettekre, úgy érzem mindenki nyerne. Önzetlenséget, kreativitást, odafigyelést, empátiát, és talán új barátokat is.

 

 Kőfalra fel!

 

            Másnap, hétfőn hajnal hatkor ébredtem egy nagyon mély megelégedettség-érzéssel a szívemben. A béke ami ebből a helyből sugárzott teljesen feltöltött és nem is akartam máshol lenni – még csak gondolatban sem - , mint ahol épp voltam.

 

 

A New York-i rohanás és vibrálás átadta a helyét a buddhista templommal és szerzetesekkel megspékelt erdő-mező békéjének. A 30km-t gyaloglós napok és „nézzük meg nehogy lemaradjunk róla” mentalitást pedig leváltotta a sehova nem sietés és a belső világra való fókuszálás, melyre itt külön bátorítást is kaptunk a helyiektől.

            Egy reggeli meditáció után kikeltem az ágyból és megreggeliztem lent a konyhában, ahol már páran a többiek közül ott falatoztak. Nemsokára megjött Jeremy is, akinek legfőbb jellemvonása az örök mosoly az arcán. Joy párjaként ő tartja rendben az egész területet és irányítja az önkéntesek munkáját. Munkakezdés előtt felvázolta, hogy mi vár ránk nagyjából a héten. Hétfőtől péntekig 8-5-ig dolgozunk egy ebéd- és egy-egy délelőtti és délutáni teaszünettel. Ez viszonylag sok az átlagos önkéntes-egyezségekhez képest, de annyi mindent kaptunk cserébe, hogy senkinek eszébe sem jutott alkudozni. Hétvégén pedig részt vehetünk az aktuális tanításon, ha kedvet érzünk hozzá, majd vasárnap délután aki csak egy hétre jött, az távozik.

            Nekiláttunk hát a munkának, elsőként összegyűjtöttük a szemetet az összes épületből, majd köveket kerestünk és hordtunk össze, amiből később egy kis kerítést emeltünk a bejárathoz. Gyönyörű időnk volt, ott szaladgáltak körülöttünk a csíkos mókusok és továbbra is csicseregtek a madarak. Mindenki nyugodt, vidám és felszabadult volt, öröm volt így dolgozni. A délelőtti teát a templom kávézójában ittuk, majd hamarosan már ebédért álltunk sorba az étkezőben. Az itt élők közül minden nap mások főznek ebédet az egész közösség számára, számukra ez ugyan úgy egy szolgálat, mint Jeremy részéről a terület karban tartása. Szigorúan vegetáriánus ételeket fogyasztanak, húst az önkénteseknek sem szabad behozni. New Yorkban a karibi koplalás után élvezettel ettük a három emeletes Wendy’s hamburgereket és ittuk a cukros löttyöket, de 4 nap alatt megéreztük, hogy ez azért mégiscsak szemét, ami elnehezít. Az itt, egész hét folyamán elfogyasztott étel ezzel szemben mindig „gyönyörködtetett” és feltöltött. Voltam ugyan vegetáriánus korábban 2,5 évig, de erről a változatos és fantasztikus ízvilágról 17-20 évesen még kevés tapasztalatom volt. Most ámulva falatoztunk lényegében bármit, amit „elénk raktak”, és ez volt utunk során az első olyan tapasztalat, amely végül odáig vezetett, hogy most (2017 május) már vegánként éljük az életet és élvezzük az ízeket.

            Az első két nap két kisebb kőkerítést építettünk a bejárati kapu két oldalán, szerdán pedig tereprendeztünk a patak mentén. A csapat hamar összeszokott, sokat nevettünk és a mélyebb beszélgetések is helyet kaptak köztünk, lévén a hely szeretetteljes hangulata révén közelebb engedtünk mindenkit magunkhoz, s mi magunk is jobban megnyíltunk másoknak. Második naptól kezdve már mindig közösen ebédeltünk egy gyönyörű bordó levelű fa alatt, s a gondtalanság és összetartozás érzése kezdett körvonalazódni bennünk.

 

 

 

 

 

Templomtúra

 

 

            A szerdai napunk korábban végződött, és egy gyors tusolás után hivatalosak voltunk a templomba, ahol Joy már várt ránk a templom kávézójában. Szokásos hétközepi program, hogy az önkénteseket körbevezeti a templomban. Kaptunk magyarázatot az összes szoborról, ami a szentélyen kapott helyet, ki-kicsoda, miért fontos ennek az irányzatnak. Érdekes módon sehol, egyik épületben sem volt látható kép a Dalai Lámáról, ami pedig általában nagyon is jellemző a buddhista templomokra, közösségekre. Később derült csak ki számomra, hogy a New Kadampa Tradition és a „hagyományos” Tendzin Gyatso (ő a Dalai Láma) által képviselt iskolák között igen nagy feszültség van. Annyira, hogy Őszentsége előadásaira az ehhez az iskolához tartozó buddhisták nem is vehetnek részt igazából. Miután elkezdtem erről kérdezősködni a helyieknél, kiderült, hogy az ő tradíciójuk alapítójának és a Dalai Lámának közös tanáraik voltak, ám a Dalai Láma orákulumja (jósa) egyszer azt a tanácsot adta Őszentségének, hogy többé ne „imádkozzon” egy bizonyos Dorje Shugden-hez. Ezt ő annyira megfogadta, hogy állítólag kidobatta azokat a kolostorokból, akik nem voltak hajlandóak vele együtt lemondani erről. Tanulótársa pedig ilyen volt, innen a szakadás, és innen a Kadampások távolságtartása a Dalai Lámától. Számomra ezzel szembesülni elég kettős érzés volt, de végül úgy döntöttem, hogy mivel nem terveztem amúgy sem ezt a tradíciót követni, így a teológiai vitákat is meghagyom nekik, a bölcsességet pedig, ami rám ragad, viszem tovább magammal.

            A templomi körbevezetés és kérdések megválaszolása után egy tanítás következett. Egy hat hetes tanítássorozat vette kezdetét épp, mely a Hat Paramitát taglalta egyesével. Ezekre a tanításokra adomány fejében eljöhet bárki a templomba, de jellemzőbb az, hogy a másnapi kihelyezett tanításokat látogatják többen. Ez a tanítás most az Adásról/birtoklásról szólt, annak fontosságáról, jellemünkre és a világra való hatásáról. Pár érdekes gondolat:

  • Mi az alapja az adásnak? A külső vagy a belső gazdagság?

  • Minél inkább magadénak tartasz valamit, annál jobban aggódsz miatta.

  • Semmi sem a miénk örökre, mi csak jó gondját viseljük egy ideig.

  • Mindegy mit adunk, az adás közbeni tudatállapotunk számít.

 

Dharma-csütörtök

 

            Másnap szintén korán végeztünk, majd kocsiba pattantunk és a közösség vezető tanárával és egy másik szerzetessel együtt Scranton-ig autóztunk. Egy fantasztikus vegán étteremben vacsoráztunk még az esti tanítás előtt, én egy húsimádó hamburgert és tropical fruit smoothie-t fogyasztottam, hát soha rosszabbat. A vezető szerzetes itt mondott egy fontos dolgot, ami azóta is ott van a fejemben, s a későbbi vegánná válásom első alapgondolataként tartom számon: „Mindig mikor úgy döntesz, hogy nem eszel húst, akkor az együttérzést (compassion) választod.”

            Az esti tanítás bár ugyan arról szólt, mint az előző napi, mégis egy sokkal sekélyebb szinten folyt. Más volt a hallgatóság, más volt az energiaszint és ehhez igazodva más mélységben is tudták befogadni ezeket a gondolatokat. Haza már vaksötétben érkeztünk éjszaka és csak ágyba hullani volt erőm az utolsó napi munka előtt.

Awakening the Heart

         Péntek délután kezdetét vette a hétvégi szeminárium, melyet egy külsős tanár/szerzetes, Gen Kelsang Norden tartott az együttérzésről. Erre egész sokan érkeztek, megteltek a hálótermek is, és a családias hangulat átadta a helyét a nagycsaládos vidéki összejövetelek forgatagának. A két napos tanítást ezekkel a lejegyzett gondolatokkal tudnám összefoglalni:

  • A valódi szeretet és együttérzés kifejlesztéséhez először el kell engednünk a hagyományos viszonyunkat másokhoz, úgy mint kedvelem/utálom, stb. Ezek a kategóriák ugyanis mindenkinél másokat takarnak, pl. aki nekem ellenszenves, másnak a szerelme...

  • Mások létezésével tudjuk gyakorolni az együttérzést, ezért legyünk különösen hálásak nekik, hogy léteznek.

  • Amikor adunk, gondoljunk arra, hogy csak visszaadunk egy kicsit abból a kedvességből, amit életeink* során kaptunk. (*a buddhisták alapvetőnek tekintik a reinkarnációt)

  • Be kell rúgni a motort a szívünkben, és utána hagyni természetesen áramlani a jóságot.

Búcsú

 

Szombaton a tanítások között búcsú-ebédet tartottunk a csapattal a fa alatt.

 

 

Körbeültünk egy asztalt és egyesével elmondtuk mindenkiről a benyomásainkat, és hogy mit adott nekünk a személyisége, jelenléte. Tehát amikor rám került a sor, akkor mindenki sorban elmondta a rám vonatkozó/velem kapcsolatos gondolatait/érzéseit, és így tovább. Jó visszagondolni erre az alkalomra, hogy kit-hogyan érintett meg ez a hét és a többiekkel való találkozás. Szerettünk volna még maradni, de már vártak minket a következő önkéntes helyünkön, így az utolsó, vasárnap délelőtti tanítás és ebéd után felpakoltunk, végigöleltük kedvenc helyi szerzeteseinket, apácáinkat és világi embereinket, majd elgondolkodva autóztunk vissza Port Jervisbe, ahol újra vonatra szálltunk.

Please reload

Lenn a messzi délen - 2. rész

July 4, 2018

Hiánypótló sorozat - San Francisco

June 12, 2018

Hiánypótló sorozat - Izland

February 7, 2018

Lenn a messzi délen - Új-Zéland, Déli-sziget

February 3, 2018

1/8
Please reload

Ajánlott bejegyzések