©2017 by Benceutazik

Grenada, Te csodás!

February 26, 2017

Legjobb, legintenzívebb, legparadicsomibb szigetünk, mellyel lezártuk a Karibi Kanyart.

 

 

 

Ég a szemét!

 

Mayreaui napjaink után Vincyn kihasználtam a gyors netkapcsolatot, és megnéztem az Ébredő Erőt éjszaka, ami akkor már nagyjából 5 hónapja furdalta az oldalamat. Így igencsak kialvatlanul indultunk a reptérre hajnalban. Itt kaptuk azt a nyugtára hasonlító jegyünket, amiről az előző posztban írtam. A reptéren a pilóták csak akkor érkeztek, mikor már fel kellett volna szállnunk, s az álmosságtól majd’ lefordultam a székről várakozás közben. Végül egy órás késéssel ugyan de felszálltunk! Rövid, sima repülést követően landoltunk Grenadán. Állítólag busz nemigen áll meg itt, úgyhogy nekiálltunk stoppolni a reptér előtt. Hamarosan bepattantunk egy „szolgálaton kívüli” kisbuszba, majd innen átszállva egy – már fizetős – másikba beértünk St. George’s központjába.

 

Volt szállásunk egy couchsurfinges helyen, így a buszállomáson megkerestük a megfelelő, 5-ös számú buszt és elindultunk észak felé. No itt érdemes megállni egy szóra. Számozott buszok!! Igen kérem, itt – az eddigi helyekkel szemben – működött rendes, számozott buszrendszer. Vége a bizonytalan buszleintéseknek, kérdezgetéseknek, machete párbajoknak – oké, ez utóbbi túlzás! Már majdnem olyan mint otthon. Vagyis igazából jobb, itt ugyanis csak ülőhely van és fürgék a kicsikék. Bocsi BKV!

Suhantunk hát észak felé a tengerparton, csicseregtek a madarak, kék az ég, boldogság. Lesünk jobbra, lesünk balra, mégiscsak új országban vagyunk! Az emberek tiszták, ápoltak és rendezettek – javarészt. Ez Dominikához és Mayreau-hoz képest nagy különbség, úgy tűnik itt jobban mennek a dolgok. Hamarosan irtóztató büdös füstön vitt keresztül az utunk. Itt aztán később jópárszor áthaladtunk, az első élmény viszont sokkoló volt. Kiderült, hogy felgyulladt az út menti szeméttelep és már hetek óta csak ontja magából a mérgező füstöt. Hamar megtanultuk, hogy ezen a kb. 10 perces szakaszon érdemes mindig a szánk-orrunk elé szorítani egy sálat, pulcsit, igazából bármit, csak használjon. Aztán egyszer csak megint kék lett az ég, csicseregtek tovább a madarak, s csak suhantunk tova – boldogok voltunk, hogy tüdőnk még mindig funkcionál.

 

 

A fogatlan csempész vízesése

 

A buszunk teljesen kiürült és már negyed órája biztosan nem láttunk másik járművet, mikor megérkeztünk a sziget észak-nyugati részén található Crayfish Bay-be. Itt ki lettünk téve a falu szélén és ötletünk sem volt merre tovább. De legalább szép napunk volt.

 

Brigit és a táskákat hátrahagyva felmentem a dombon megkérdezni bárkit, akivel találkozom, hol is van a szállásadónk. Hangzatos nevű helyre tartottunk, így azt reméltem csak lesz valaki, aki tudja, hol van a Crayfish Bay Organic Farm. Éppenséggel pont a dombon felfelé volt, így ennél jobb helyen nem is tehettek volna ki minket.

Bemutatkoztunk, majd Kim, a házigazdánk bevezetett minket a házba. Mi tagadás, nagyon stílusosan berendezett, tágas térbe érkeztünk. Itt laktak ők, és itt étkeztünk mi is.

 

Ez alatt a szint alatt volt a hálóterem, ahol a vendégek aludtak.

 

Sok szedett-vedett holmi volt itt, mellyel nagyon sajátos stílust adtak a háznak. Kedvencem az egész helyben a fürdőszobában, ablakrácsként funkcionáló Singer varrógép-pedál volt.

 

Nem tudom Dominika kapcsán mennyit meséltem a CocoTea nevezetű förtelemről – melyet csak agyoncukrozva tudtam meginni jó szívvel. Ez lényegében „pirított” kakaóbab, melyet mozsárban összetörve, esetleg ízesítve, szárazon tárolnak, majd mikor eljön a fogyasztás ideje, lereszelik és tejben feloldják. Mint a kakaó, csak egészségesebb – és sokkal rosszabb. Így aztán kétes érzésekkel fogadtam, mikor Kim első dolga volt megkínálni mindkettőnket egy-egy bögrével. Elfogadtam, s már készültem a kényszerűen mosolygós fejjel való ivásra, amit Dominikán már kifejlesztettem – hisz mégiscsak ez egy helyi különlegesség. Vártam egy jó darabig az első korttyal, de végül nem tudtam tovább halasztani. És ekkor igazán meglepődtem. Olyan finom volt, hogy el sem tudom mondani. Kiderült, hogy ők kakaóbab termesztéssel foglalkoznak, sőt mi több helyben fel is dolgozzák – csoki, kakaó, cocotea, stb. készül belőle. Ezután a kellemes csalódás után kifejeztük kívánságunk, hogy lehűlnénk valahol – nincs véletlenül egy vízesés vagy strand a közelben? Kim készségesen elirányított minket a birtokon hátra, hogy ott arra, a hídnál van egy vízesés, alatta kis medence, élvezzük! Mutatom, mit találtunk. Ha nagyon erősen nézitek, talán meglátjátok a vízesést is.

 

Ezt látva inkább a strandolás mellett döntöttünk, ahova bő fél óra séta után meg is érkeztünk. Egy kis helyi halászfalu partszakaszán fürödtünk - egyetlen turistákként -, majd hosszasan szemléltük, ahogy a helyiek egy óriási hálót húznak be – de vagy huszan – 1-1.5 órán keresztül. Itt az alvásdeficitem már olyan zavaró lett, hogy egy hatalmas sziklán az árnyékban kiterülve aludtam egy jót. Visszafelé délután banánt falatozva ballagtunk.

Hivatalosak voltunk vacsorára, így csatlakoztunk házigazdáinkhoz és egy másik hátizsákos utazóhoz, Michellhez a nagy asztalnál. Őszintén megmondom fogalmam sincs már mit ettünk, de arra emlékszem, hogy rég nem ettem olyan jót. A beszélgetés a szokásos mederben haladt – egy ideig. Ki merre utazott, házigazdáink hogyhogy pont itt telepedtek meg és effélék. Mikor szóba került Mayreau, Kimnek felcsillant a szeme. Kérdezett pár emberről, hogy még mindig ott vannak-e, s valóban többet közülük ismertünk. Mikor arról faggattuk mit keresett ott, egész egyszerűen megmondta, hogy csempész volt, és akkoriban Mayreau szuper hely volt ilyen célokra. Izgalmas történeteket mesélt ez a fura kis fehér, fogatlan ember aki mindig cigarettától bűzlött. Négynapos részegen mulatozástól és határőrök átverésétől/lefizetésétől elkezdve európai hajléktalanságig volt itt minden. Azt nem kérdeztem meg végül, hogy a Gollaméhoz hasonló fogsort melyik közben alakította ki – talán ez nem is olyan fontos.

Mikor később azon jövőbeli terveinkre terelődött a szó, hogy valamikor pénzt is kell keresnünk, teljesen komolyan próbált minket meggyőzni arról, hogy csempésszünk fel valamit az USA-ba, aztán majd ott eladjuk az utcán. Végül is ez nem csempészés, csak szállítás… Mikor köszöntük, de nem, kicsit átfordult a beszélgetés. Elégedetlenség és értetlenség volt az elméjében, hogy minek nekünk ekkora hátizsák, hisz az igazi szabadság nem ez, hanem amikor minden nélkül nekivág az ember. Lehet velem van a baj, hogy megengedem magamnak azt a luxust, hogy legyen nálam 3 napi ruha és hasonlók, és az is lehet, hogy csak én vagyok túl szégyenlős ahhoz, hogy egy szál f*szban nekiinduljak világot látni, de megértem. Hatvanas éveiben járva tapasztalatai régre datálódnak, talán akkoriban még célszerű volt így kimenni egy reptérre, vagy akár stoppolni is. Akárhogy is, nagyon finomat ettünk és megismerkedtünk Michellel, akit másnap nagyon megszerettünk. Az is kiderült továbbá, hogy az első két éjszaka után igen borsos árat szednek a szállásért, egészen pontosan annyit, hogy azért AirBnB-n apartmant is tudnánk bérelni – az itteni hálótermi ággyal szemben.

 

Csokimánia

 

Reggel hétkor legurítottunk egy-egy finom CocoTea-t és Michelle társaságában útnak indultunk. Hamar fogtunk egy buszt és a még északabbra fekvő Sauteurs-t céloztuk meg. Itt aztán sétálgattunk egy kicsit valamiféle reggeli reményében, de hiába. Fogtunk hát egy újabb buszt és Tivoli-ig meg sem álltunk. Itt a település központját jelentő mező melletti templom lépcsőjén ücsörögtünk és majszoltuk a pár gyümölcsöt és kekszet amit magunkkal hoztunk napközbenre. Leültünk volna a padra is, de hát...

 

Már ekkor, 9 magasságában nagyon meleg volt, jó volt a templomtorony hűs árnyékában meghúzódni.

Innen egy húsz perces séta után megérkeztünk az e napra eső látványosságok közül az elsőhöz, egy kakaó-ültetvényre és csoki-manufaktúrába. A Belmont Estate régen rabszolgákat dolgoztató  birtok volt, most az egyik leghíresebb a szigeten – persze már rabszolgák nélkül. Van itt étterem, szállás, kis múzeum, papagájok, teknősök, vanília és egyéb csokoládéhoz köthető növények, ajándékbolt és nagy örömünkre – nyilván – saját csokiboltjuk is. Ehhez képest a szálláshelyünk csak kismiska! Nem bocsátkozom nagyon részletekbe, nagyon élveztük a kis túrát a birtokon. Legjobban azonban a csokibolt maradt meg az emlékeinkben, itt ugyanis helyi, egzotikus gyümölcsökkel turbózott csokoládét árultak. Ettünk guyavásat és passion fruitosat is, az én kis sütimet guyava lekvárral a tetején pedig egy kis márványlapon tálalták fel. Messze ezek voltak a Karib-tenger legjobb csokijai amit kóstoltunk, hiába jártunk több készítőnél is pl. Dominikán.

Katt a képre a galériáért! :)

 

 

A finomságoktól eltelve baktattunk vissza Tivoliba, ahol a helyi kocsma teraszán ejtőzve néztük a mezőn krikettező iskolásokat míg Michelle ivott egy sört. Az út mellett a grillen már készültek sorba a rotik, melyet később a fővárosban volt szerencsém kipróbálni. Gondtalan hangulat, a gyerekek játékának hangjai a levegőben és sülő étel illata – még most is szívesen emlékszem vissza. Az út menti graffitiről pedig ezt az üzenetet hoztuk el magunkkal:

 

 

Rumgyár

 

A következő állomásunk kicsit messzebb esett innen, mintsem hogy 20 perc alatt le tudjuk gyalogolni. A finom édességre és az ajándékboltban lelt hűtőmágnesek miatt jelentősen megcsappant az aznapra magunkhoz vett készpénz mennyisége, így a stoppolás mellett döntöttünk. Michelle – hiába 39 éves – még sosem stoppolt, de amikor lényegében az első teherautó megállt felvenni bennünket, bátran vállalta a kihívást. Felmásztunk a platóra – melynek hátsó része teljes egészében hiányzott, és már suhantunk is tova. Kedvenc kanadai útitársunk teljesen oda és vissza volt a kevéssé komfortos utazástól. Negyed óra zötyögés után kedves sofőrünk egészen bevitt minket a gyár udvarára, hogy itt búcsút intsünk egymásnak. Ez volt az első a megannyi stoppos élmény közül, mely az egy hét alatt felgyűlt ezen a csodás szigeten.

 

 

Michelle Renee a North of 35 című blog - és leendő kanadai tévéműsor megálmodója és alkotója. Ha érdekel, a blogja itt található: http://www.northof35.com/  Köszi a videót Michelle! :)

Nem igazán láttunk semmiféle irodát vagy hasonlót, így – mivel az útikönyv szerint lehet – elindultunk szabadon felfedezni a helyet. Először valamiféle háncsoló részhez jutottunk, ahol dombokban állt a cukornád lefejtett külső héja. Itt összeakadtunk egy telefonját nyomkodó munkással, aki szívesen elmagyarázta hogy s mint készítik a rumot. Én már ott teljesen ledöbbentem, hogy cukornádból készítik – hát ennyi közöm van a mindennapokban a piákhoz. Ahogy bementünk az első épületbe nagy medencékben forralták a csúnya barna katyvaszt, amiből később a rum lesz. Hát számomra abszolút nem bizalomgerjesztő, de annál érdekesebb látvány volt. Egy további szobában nagy, nyitott tetejű tartályok voltak és olyan penetráns bűz, hogy ha eddig szimpatizáltam volna is a dologgal, itt minden bizonnyal véget ér a tiszavirág életű románc.

A tiszta levegőre visszajutva végül megleltük a lepárlókat is, igaz a kéményt borító repedéseket elnézve voltak aggályaink, hogy vajon mikor fog összedőlni. Miután meggyőződtem róla, hogy biztos soha nem iszok rumot, belefutottunk egy látogatók számára kialakított kis boltocskába és kóstoló-állomásba, ahol csak azért is megkóstoltam 4 félét is Michellel.

Katt a galériáért! :)

 

1/4

 

Egy borzasztóan jó kedélyű hölgy felügyelte a kóstolást, nagyon jókat nevettünk – bár azt nem értette, hogy mégis hogyan jártuk be magunk a helyet kíséret nélkül. Miután köszöntük de venni azért nem vettünk semmit, némi logisztikai problémánk támadt. Nekünk még voltak terveink a napra, Michelle azonban már haza indult volna. Pénz szűkében Michelle kölcsönzött pár érmét nekünk, de nem is ez a lényeg. Amikor a boltos hölgy hallotta, hogy momentán csak egy buszútra elég pénz van nálunk, szinte kitért a hitéből. Ő ilyet még sosem hallott, hogy lehet ez, stb. Jókat mosolyogtunk, az biztos! 

 

Pearls - az elfelejtett reptér

 

A gyár bejáratánál hamar újabb fuvart kaptunk vissza Tivoliba. Miután Michelle itt kiszállt, mi egy még újabb, harmadik irányba haladtunk tovább. A fiatal srác aki felvett minket még tett is egy 5 kilométeres kitérőt a kedvünkért, hogy egészen addig vigyen minket, ameddig menni szándékoztunk. Kiszálltunk és csak néztünk! Az elhagyatott, egykor az ország fő reptereként szolgáló betoncsík mellett mára már félig benőtt hidegháborús géproncsok álltak – csak úgy, otthagyva. Bemásztunk mindkettőbe, nagyon ügyelve arra, nehogy beszakadjon a lábunk alatt az elrozsdásodott padlózat. Mindkettőben voltak denevérek, és imádtuk a széthordott, rozsdásodó roncsokat. Nagyjából egy órát töltöttünk el itt, és közben az egyikből még egy darabot is sikerült kanyarítanom legjobb barátomnak, aki nagy repülőmániás.

Katt a képre a galériért! :)

1/4

 

Eddigre már kissé befelhősödött, és nekünk a teljesen kihalt útról vissza kellett sétálnunk a fentebb említett 5 km-t, hogy a főútra lyukadjunk ki. Kicsit esett is az eső, de nem áztunk el vészesen. A főúton aztán egy lakatlan, bedeszkázott és teljesen benőtt ház mellől viszonylag hamar felvett egy Trinidad&Tobago-i üzletember. Tivoliban elbúcsúztunk, és újabb két fuvarral már Seuteursben is voltunk. Seuteurs után azonban nem volt nagy szerencsénk. Buszozni nem szerettünk volna – és amúgy is tele voltak iskolából hazafelé tartó diákokkal. Ekkor már újra ragyogott a nap, rólunk meg csak folyt a víz, ahogy róttuk a kilométereket az út szélén. Egy idő után egy árnyékos helyen inkább leültünk a fűbe és úgy stoppoltunk. Végül egy pék vett fel minket a kis furgonjával és a liszteszsákok között utaztunk egy kis darabon. Pont egy ilyen kreatív helyen tett ki minket:

 

Ezt követően hamar kaptunk újabb fuvart, ekkor egy nagy, platós teherautó vezetőfülkéje mögött szorosan állva és kapaszkodva utaztunk. Ők már egészen hazáig vittek minket, s megajándékoztak életünk első állva-utazós-stoppolásával. Tehát csak ezen a napon hétszer stoppoltunk sikeresen, ezzel megdöntöttük a guadeloupe-i négyes rekordomat. Mivel a Belmont Estate óta egy fityinget sem költöttünk, visszaadtuk Michellenek ugyan azokat az érméket, amiket kaptunk tőle. :)

A jóleső és életmentő hideg zuhany után aztán kerestünk magunknak másik szállást másnapra és pihentünk. Este négy német vendéggel gazdagodott a társaságunk és érdekes volt megfigyelni, ahogy udvariasan felkeltek és távoztak az asztal mellől miután hippi házigazdánk újfent érdekes stílusban kezdett el véleményt formálni. Mi sem haboztunk hát sokat, közöltük, hogy másnap reggel szedjük is a sátorfánkat, majd aludtunk egy jót.

 

Seven Sister Falls – ugrani vagy nem ugrani?

 

Másnap újfent korán úton voltunk és pont jókor indultunk. Az egyik helyi felvett minket és egészen Gouyave-ig vitt – itt volt szállásunk két éjszakára. Egy nagyon kedves középkorú nő vitt minket, s kiderült, hogy a gouyavei gimnázium igazgatójához van szerencsénk. Micsoda véletlen – a szállásunk pont az iskola mellett volt. Bevitt hát minket az iskolaudvarra, majd egy hátsó kapun keresztül már ott is voltunk.

Gyorsan ledobáltuk a táskáinkat az apartmanban, és reggeli után néztünk. Messze volt az aznapra kinézett vízesés, így igyekeztünk elcsípni a reggeli forgalmat fuvar reményében. Nagy nehezen találtunk egy bárt, ahol egy idős bácsinál szinte ingyen igazán finom szendvicseket ettünk. Úgy döntöttünk, hogy a sziget felén keresztülvágva fogunk egy kevéssé használt úton eljutni célunkhoz. A másik lehetőség az lett volna, ha lebuszozunk a fővárosba, majd onnan vissza a sziget közepén északnak. Az előző napi stoppos sikerek után azonban nagy kedvünk volt a kalandosabb úton haladni.

Reggeli után viszont már jócskán 9 óra felé járt az idő és ez nem sok keresztülmenő forgalommal kecsegtetett. Sebaj, gyerünk. Hamar kaptunk is egy fuvart – egy öt perceset. Innen aztán órákon keresztül csak bandukoltunk dombnak fel, völgynek le. Biztosak voltunk benne, hogy akitől azt a tippet kaptuk, hogy itt igenis lehet stoppolni, az még nem járt erre. Nagyjából 4-6 órát sétáltunk, s ez alatt az idő alatt talán 3-4 kocsival találkoztunk – mindkét irányba összesen. Egy ízben kicsit el is bizonytalanodtunk, hogy jó úton haladunk-e. :)

 

Megbánni azonban sosem bántuk meg, hogy erre jöttünk. Nem mondom, hogy földi paradicsom volt,  de igazán hasonlított rá. Végig az út mentén láttunk mangó, guyava, passion fruit, nutmeg, banán, stb. stb fákat, melyek gyümölcseiből majszoltunk időnként. Az emberek kedvesek voltak, s bizonyára meg is lepődtek mit sétálgat arra két fehér ember. Egy idős bácsi külön azért állított meg minket, hogy üdvözöljön az országában és jó időtöltést kívánjon nekünk. Igaz, térdig jártuk a lábunkat, mégis iszonyatosan élveztük.  Nem sokkal azelőtt, hogy elértük volna a nekünk kellő főutat, felvett egy helyi farmer akinek a platóján macheték és banánok között utaztunk.

Végül aztán csak odaértünk, igazi örömmámor lett úrrá rajtunk. Mivel privát úton lehet csak megközelíteni a vízesést, így belépőt kellett fizetnünk. A belépő mellé még vettünk helyi kólát is, amiről aztán kiderült, hogy annak rendje és módja szerint be van fagyva. További bónusz volt még a sétabot, melynek igazi haszna csak idősek számára van a meredek lépcsőn le/felfelé. Negyed óra múlva aztán megpillantottunk a vízesések közül kettőt. De az út itt véget ért, és sehogy nem értettük, hogy ez hogyan hét, egymást követő vízesés. Nembaj, a 12 méteres vízesés alatt kialakult, jéghideg vízű medencében kellő módon lehűltünk a hosszú sétánk után.

 

Valami azonban már a bejáratnál szöget ütött a fejemben. Ki volt írva ugyanis, hogy ugrálni tilos. Amikor már odaértünk, nem tudtam eldönteni vajon miért. Azért mert veszélyes és már sérültek/haltak meg itt emberek, vagy csak pusztán elővigyázatosságból? Míg fürdőztem a vízesés alatt, többször „lerugaszkodtam” a víz alá és kerestem a lábammal a medence alját – egyszer sem találtam. Kezdtem kacérkodni a gondolattal, hogy megpróbálnám. Legmagasabb ugrásom eddig 10 méterről volt Skóciában, van is róla videó az egyik korai bejegyzésben. Végül eldöntöttem – Brigi nagy aggodalmára –, hogy megpróbálom. Már a medencétől a szikla tetejéig vezető ösvény is életveszélyesen csúszós volt. A végén pedig, mikor a vízesést már alattam oldalt volt, egy két métert úgy kellett leereszkednem egy lapos sziklán, hogy ha megcsúszok akkor előbb egy közeli sziklára csapódok, majd egészen a vízesés aljáig zuhannék. Eltököltem legalább 5 percet ezen a két méteres szakaszon, de megoldottam valahogy.

Ott álltam hát a vízesés tetején, mely innen jóval magasabbnak tűnt, mint lentről.

 

Eszembe jutott a 10 méteres ugrásom, amikor először tapasztaltam, hogy bizony nem az ugrás pillanatában kell levegőt venni, hanem csak miközben zuhansz. A helyzet azonban merőben más volt, mint egy évvel ezelőtt a Nevis völgyében. Ott helyiektől tudtam, hogy az a híd és vízesés kombináció egy kedvelt ugrálóhely, tehát csak a bátorságomat kellett összeszedni hozzá, hogy leugorjak – hisz biztonságos. Itt viszont 20 percnyire voltunk a „bejárattól”, s egy másik európai páron kívül senki nem volt itt aki segíthetett volna, ha eltöröm mindkét lábam egy víz alatti sziklán. Láttam, hogy a másik pár is pozícióba helyezkedik a fényképezővel és ők is meg fogják örökíteni a sikerem – vagy kudarcomat. Szerintem 5-10 percig ácsorogtam ott fent, mire végül összeszedtem a bátorságomat. Életem egyik legfélelmetesebb élménye volt úgy leugrani valahonnan, hogy nem tudtam biztonságos-e leérkezni. Mikor a jéghideg vízbe csapódtam és nem éreztem semmiféle lábtörést vagy egyebet, hirtelen elmúlt minden bizonytalanság és átadta a helyét a bizonyosságnak – meg mertem csinálni. A saját rekordomat ezzel sikeresen megdöntöttem, s csak a kezem csapta meg kicsit a víz, mivel kalimpáltam zuhanás közben. Miután látták, hogy épen és egészségesen úszok ki a vízből, még a másik srác is leugrott.

 

 

Underwater Sculpture Park

 

Pár nappal később eljutottunk Grenada talán legismertebb látványosságához, a világ első víz alatti szoborparkjához. Egy kortárs szobrász kezdte el a víz alá telepíteni ezeket a szobrokat abban a reményben, hogy majd megtelepednek rajtuk a korallok. Sok fotót láttam már erről a helyről, a leghíresebb szoborcsoport körben, egymásnak háttal álló és egymás kezét fogó gyerekeket ábrázol. Ezek a képek mind szinte borzongatóan másvilágiak, így nem hagyhattuk ki.

Elstoppoltunk a Dragon Bay-ig, ahonnan meg lehet közelíteni a szobrokat. Érdekes, hogy abba az öbölbe, ahol a szobrok találhatóak, nincsen gyalogos ösvény, vagy bármiféle kiépített létesítmény. Innen, a szomszédos öbölből lehet egy földnyelvet megkerülve oda jutni a leghamarabb. Ja, hogy a cuccainkkal mi lesz? Ott lehet hagyni őket a parton, vagy ha fogadunk magunk mellé kenus kísérőt, akkor vigyáznak rá. Egyikhez sem fűlött a fogunk, így a helyi bárost kértük meg őrizze a holminkat. Lévén nincs víz alatt is működő fényképezőnk, pláne GoPronk, nézzétek el, hogy erről a 1.5-2 órás kis kalandról nem mutatok képeket. Bátorítok azonban mindenkit, hogy keressen rá az interneten, remek profi fotókat lehet találni!

A szobrokat nem mind könnyű megtalálni. 2-11 méter mélyen vannak elhelyezve egy jókora területen, így például a VW szobrot nem is sikerült megtalálnunk. Nagyon jó volt azonban a keresés izgalma, hogy mikor pillantunk meg egy újabbat valahol. Merülni is jó volt egyhez-egyhez. Kedvencem egy 10 méter mélyen lévő, asztalánál ülő és gépelő ember volt. Egyrészt az ide való merüléssel döntöttem meg eddigi legmélyebb szabad tüdős merülésem rekordját, de nem ez a legjobb. Egy másik erre vetődött lélek ugyanis ráadta a napszemüvegét a szoborra, melyet csak akkor lehet látni, ha már ott vagy közel hozzá. Második merülésre fel is hoztam megmutatni Briginek, majd visszahelyeztem az azt megillető helyre.

Mikor már jócskán elfáradtunk, visszaúsztunk a Sárkány Öbölbe. Ez volt az utolsó napunk a Karib-tengeren és mivel repjegyeink New York-ba szóltak, örömmel hagytuk ott sznorkel-felszerelésünket a táskáinkat őrző bárosnak köszönetképpen.

 

St. George’s

 

A vízeséses ugrós napot követően Gouyave-ban megtekintettünk egy szerecsendió-feldolgozó gyárat. Őszintén nem voltunk elragadtatva és gyorsan le is stoppoltunk a fővárosba. Itt kiderült, hogy a következő két nap minden zárva lesz május elsejére való tekintettel. Bizony, a munka ünnepe itt is tartja magát. Azt terveztük, hogy egy újabb vízeséshez látogatunk aznap, és pont május 1-2-án terveztük megnézni a fővárost. Fordítottunk hát egyet a terveinken és ha már ott voltunk, elindultunk felfedezni St. George’s-t. Kár volt… A piac, melyet útikönyvünk igen nagyra tartott, egy döbbenetes csalódás volt. Ahogy a sziget egyetlen alagútja is, majd az e fölött található erőd is. Ez utóbbiba nem lehet bemenni, mert még ma is aktív katonai bázis. Nem adtuk fel, a legjobb még hátra volt! Karib-tenger viszonylatban a Top 5-ben volt a város beépített öblének látképe, a Carenage. Innen a Fort George-ból valóban helyesnek tűnt, de mikor odasétáltunk már egy pusztulat volt inkább, mintsem top látványosság. A felhős idő és időnként szemerkélő eső sem javított semmit a csalódásokkal teli hangulaton. Ebédre egy currys csirkés rotit ettem, mely bár igazán finom volt, életem egyik leggusztustalanabbul kinéző kajája volt pár harapás után.

Katt a képre a galériáért! :)

 

Másnap felpakoltunk mindent és leköltöztünk a fővárosba az utolsó két éjszakára. Ennek a napnak a legnagyobb eseménye, hogy a Pizza Hut-ban ettünk. Végig esett az eső és bár sétálgattunk egy kicsit, sokkal jobban esett a mozgalmas napok után filmezni és a szálláson pihizni.

Grenadán a helyiek barátságossága, nyíltsága lehetővé tette, hogy 6 nap alatt több, mint 25* utazzunk stopposként. Nagyon jó érzés ez, hisz biztos lehetsz abban, hogy ha kiteszed a kezed, előbb-utóbb valami érdekes és barátságos fazon felvesz. Meg sem fordult a fejünkben, hogy nem jó ötlet stoppolni. A növényvilág pedig csak úgy ontotta magából a jobbnál jobb gyümölcsöket, igazán egyedi élmény az út mentén meglátni ezt-azt és majszolgatni.

 

Epilógus

 

Eljött végül az utolsó nap. Délelőtt szoborparkoztunk, délután pedig felstoppoltunk és sétáltunk a főváros fölötti dombon található Fort Frederick erődbe, ahol rajtunk kívül egy teremtett lélek sem volt. Ültünk a széles kőfalon és néztük a várost és a tengert. Beszélgettünk, hogy milyen furcsa is lesz nem egy karnyújtásnyira lenni a tengertől, sznorkelezéstől, hullámoktól. Barátkoztunk a gondolattal, hogy másnap vége a „Karibi Kanyar”-nak, ahogy mi magunk között elneveztük ezt a 4.5-5 hónapot. Tudtuk ugyan, hogy ez csak a kezdeti szakasza egy hároméves utazásnak, mégis… Akkor és ott „még csak” ez volt a hátunk mögött, és elképzelni sem tudtuk milyen lesz máshol. Izgatottan vártuk New Yorkot és bármit, ami azután jön majd. Vártuk azt is, hogy végre csak egy legyünk a sok között, hogy ne keltsen feltűnést a puszta jelenlétünk. Grenada egy tökéletes lezárása volt ennek a kezdeti időszaknak, melyben oly sok szép élményt gyűjtöttünk össze. Kívánom, hogy aki ezen posztok olvasása után kedvet érez magában egy ilyen kalandhoz, az találja meg a megvalósításhoz szükséges eszközöket és bátorságot magában.

 

 

Please reload

Lenn a messzi délen - 2. rész

July 4, 2018

Hiánypótló sorozat - San Francisco

June 12, 2018

Hiánypótló sorozat - Izland

February 7, 2018

Lenn a messzi délen - Új-Zéland, Déli-sziget

February 3, 2018

1/8
Please reload

Ajánlott bejegyzések