©2017 by Benceutazik

Kutya egy élet Mayreaun

February 15, 2017

Végtelen hosszú láblógatós napok, gyönyörű kilátás, rengeteg kutyázás, furcsa helyi viszonyok - ilyen volt nekünk Mayreau.

 

 

Minden kezdet nehéz?

 

Pár órával Carriacou-ról való visszaérkezésünk után átjött Simba gazdája, aki nagyon ideges volt. Teljesen meg is értem miért. Kiderült, hogy a tenyésztési célokra vett kutyáját csak beoltatni küldte el velünk. Simona tehát az ő beleegyezése vagy tudta nélkül döntött úgy, hogy ivartalaníttatja Simbát – végülis ő már úgy sem jön vissza a szigetre, hogy magyarázkodnia kelljen emiatt. Jobb is így, mert biztos vagyok benne, ha Simona ott lett volna akkor annak rendje és módja szerint leveri ezt rajta. Nagyjából fél órát álltam a kertkapuban a helyzetet magyarázva és legalább annyit elértem, hogy elvigye magával a kutyának szükséges gyógyszereket. Később visszajött mikor már lehiggadt kicsit, így újra elmagyaráztam hogyan kell használni a gyógyszereket, és hogy mire figyeljen a sebbel kapcsolatban.

Elég nyomasztó volt a helyzet, a helyi viszonyokat nem ismerve nem tudhattuk lesz-e folytatása a felindulásnak. Mindenesetre kitakarítottunk, berendezkedtünk és élveztük a privát, Tobago Cays-re néző házunkat.

 

Gill

 

Gill a ház tulajdonosa és sajnos sosem találkoztunk vele. Angol származású, aki egy nyaralás során beleszeretett későbbi férjébe itt Mayreau-n. Most mindketten Angliában élnek, de évente egy hónapot itt töltenek. A háznál van 3 befogadott kutyájuk: Rufus, Frisco és Delilah. Mindhárom kutya tündéri, teljesen más személyiségekkel megáldva, akik jobbára szabadon jöhetnek-mehetnek a kertben – sőt a szigeten is. Delilah-ról például köztudott, hogy amikor jön óceánjáró a kikötőbe, akkor szeret a vendégek körül csavarogni, s ilyenkor 1-1 éjszakára ki is marad időnként. Egyszer aztán 3 éjszakát maradt el. Miután tűvétettük a szigetet s lemondtunk róla – azt hittük megmérgezték – végül hajnalban csak hazatért. A családnak volt még további 4 kutyája, amelyből 3 7/24-ben láncra kötve élt egy poros udvaron. Elsődleges feladatunk volt ezt a 7 kutyát etetni és naponta sétáltatni.

 

Emellett Gillnek volt egy kis házi patikája – kullancsriasztó, mérgezés esetén használatos szerek, stb. A szigeten több állattartóhoz is jártunk időszakosan és vittünk nekik „bolhasampont”, gyógyszert és hasonlókat. Beszélgettünk velük a megfelelő körülményekről, amivel jobbá tehetnék kis kedvenceik életét, tanítottuk őket, hogyan is lehet bolhátlanítani a bolháktól hemzsegő jószágokat. Egyszóval igyekeztünk élhetőbbé tenni a – főleg kutyákból álló – sziget állatainak életét.

 

Házikedvenc karibi módra

 

Két nap múlva telefoncsörgésre ébredtünk reggel hatkor. Az önkéntes telefon csörgött, amit Gillék vettek. Richard volt az, és röviden csak annyit mondott, hogy Jungle Girl meghalt. Nem hittem a fülemnek: amikor a műtét másnapján meglátogattuk, élt és virult. Három perc nem sok, már ott is voltunk a házánál és döbbenten konstatáltuk, hogy a hír igaz. Richard nagyon szomorú volt és azt mondta nekünk, valószínűleg valaki megmérgezte szegényt.

Igen, megmérgezte valaki. Hogy ki? Bárki lehetett. Itt ilyen a viszony az állatokhoz. A kutya házat őrizni kell s ha kóbor kutyát látnak, rögtön követ hajítanak felé. És van akinek az a hobbija, hogy mérget szór el itt-ott, esetleg szándékosan megmérgez 1-1 kutyát. Miért? Jó kérdés. Dominikán is láthattuk, hogy csak a „nyugati” világban ismerős emberek viszonyultak házikedvencként a kutyáikhoz, míg a maradék 99% félt tőlük, láncon tartotta, rúgta-verte, éheztette azokat. Itt ez így működik, ezért is tartja fontosnak Gill, hogy valaki „oktassa” a helyieket némi emberséges bánásmódra.

Sokat nem tehettünk sajnos, így miután biztosítottuk Richard-ot együttérzésünkről, lényegében két napig ki sem mozdultunk a házból. Nem úgy indult az ittlétünk, ahogy terveztük, vagy szerettük volna. Adtunk egy kis időt magunknak, hogy megbékéljünk a hellyel: kártyáztunk, popcornt falatoztunk és pihentünk.

 

Díszlet

 

Miután kezdtünk felengedni a kezdeti „sokkból”, nagyon érdekes társadalmat kezdtünk itt felfedezni. Hiába vannak csak 270-en, van pék, fodrász, rendőr, bolt, ruhabolt, bár, étterem, kis erőmű, mozi, kutyatenyésztő, szemétszállító, óvoda, iskola, templom, egy hotel saját tengerparttal, és még egy keresztény misszió is a falu határában. A pék gazdag és kövér, a fodrász raszta és modell-vitorlásokkal versenyez. A rendőrnek van egy pizzázója is, a kutyatenyésztő pedig csak túlszaporítja szerencsétleneket. A szemétszállító ember értelmi fogyatékos, a templom mellett a domb tetején pedig a sziget felét birtokló idős, fehér nő él. A pusztulat szegénységben a part menti hotelből elektromos négykerék meghajtású kocsikkal mennek ki a vendégekért, a keresztény missziót pedig minden helybéli utálja. Persze, a nemrég visszaköltözött rablót majd’ el is felejtettem! No ez ám a sokszínűség a javából! Nézzük csak sorban…

A péken kívül máshol nincs még csak szeletelt kenyér sem. Mondjuk kenyér a péknél sincs, csak ilyen stangliszerű szendvics-kenyér. Az is hol van, hol nincs. Általában reggel tudtunk mindig venni, de ha épp olyan napja volt, akkor bizony egész nap egy sem készült. A szigeten talán még 1-2 másik ember volt olyan gazdag mint ők, ennek köszönhetően pont a „mi házunk” mellé építettek egy újabbat, tőlük jött a zene, amiről később szó lesz…

A fodrászt napokon keresztül kellett becserkésznem, hogy végre összehozhassuk a félévente esedékes hajvágásomat, de végül csak sikerült. A modellhajókól magyarázott sokat, amik ott voltak a „szalonban”, de a mai napig nem tudom, hogy egy nem távirányítású modellhajóval hogyan is lehet versenyezni?

Az egyetlen rendőrnek – Oven – volt két segítője is, afféle önkéntesek, akik segítettek a sziget ügyes-bajos dolgait igazgatni. A péntek esténként kapuit kitáró karaoke-pizzázó – Oven’s Place –volt azonban az igazi durranás. Egyszer sem láttam ugyan senkit énekelni, de mindig sor állt a pizzákért. Olykor beültünk enni a kis étkezőbe, és a diszkófényben néztük a falra kivetített átverős videókat…

 

A rendőrséggel csak futólag volt némi dolgunk, mikor a szomszédunk már harmadik reggelen tolta ki a nagy hangfalait tőlünk 3 méterre 7-kor, és bömböltette jóízlésről kevéssé tanúskodó zenéit. Végül miután kiderült, hogy a probléma nem új keletű és a többi szomszéd is már agyér-görcsöt kap, szóltunk Ovennek, mi pedig lementünk a partra. Aznap sikeresen napszúrást is kaptam, lévén ebédidőben voltam napon…

A másik szomszédunk, Neville mozit működtetett a házában. De nem is akármilyet! Esténként DVD-ről néztük a régebbnél régebbi karatés és Zs-kategóriás cápás filmeket, amit az idős helyi közönség sörfogyasztással kombinált. Nagyon egyedi hangulata volt az egésznek, szerintem kb. négyszer ültem be oda. Kedvenc filmem itt egy buddhista szerzetesről szólt. Főhősünk a jó ügy érdekében mindenkit levert, s a buddhizmusra utaló egyetlen mondat ezután mindig ez volt „Oh, Mercyful Buddha!”, azaz „Oh, Könyörületes Buddha!”. A filmeknél azonban tényleg sokkal fontosabb volt a hangulat, ahogy műanyag székben ülve, helyi sört iszogatva – utálom a sört – nézem az ezer éves filmet, legalább ilyen idős emberek társaságában. Örökre megmarad!

 A rotveiler-tenyésztő apró kis ketrecekbe zárva tartotta saját két kutyáját. A sziget talán legszegényebb – és mindig legittasabb – embere ő, aki tágabb családi körével él az egyik sarkon, és előszeretettel kér meg minket, hogy mossuk meg helyette a kutyáit – mert mi jobban értünk hozzá. Az utolsó héten újabb kiskutyik is voltak, még a szemüket is alig nyitogatták.

 

A szemetünket külön hívásra és pénzért elszállító – majd a szigeten máshol kiszóró – ember egy igazán érdekes jelenség volt. Nem szólt sosem hozzánk a muszájnál többet, mert nagyon félős. Az első alkalommal 10 dollárból nem tudott ugyan visszaadni 5-öt, de hamar megtanultam, hogy érmével kell fizetni, mert azt könnyebb megszámolnia. Keményen dolgozó és kedves fiatalember volt ő, aki javarészt felelős volt azért, hogy a szigetet még nem öntötte el a szemét. Egyszer aztán nagy kiabálásra lettünk figyelmesek, és a ház előtti réten/téren őt láttuk a testvérével veszekedni. Ez odáig fajult, hogy hamarosan már egymást kergették – egyikük egy fémrúddal felszerelkezve, másikuk egy ásóval. Közben, mivel nem érték be egymást, öklömnyi köveket is dobáltak a másik irányába, s mikor kedvenc szemétszállítónk eltalálta a bátyját, az úgy nekidühödött, hogy a falun végigüldözte az öccsét. Csoda, hogy nem csapta agyon.

 

A sziget egyetlen normális boltjának tulajdonosa volt a másik igen gazdag egyén itt. Bár az eladólányok olyan kőbunkók voltak, hogy azt nehéz szavakba önteni, mégis mindig itt vásároltunk. Néha már-már nehéz volt megállni, hogy oda ne szúrjak valamit a 16 éves forma tiniknek, de mégiscsak vendég vagyok ezen a szigeten!

 

A domb, melyen a falu terül el egy templommal – és rádiótoronnyal – van megkoronázva. Itt van még az általános iskola és az óvoda is, továbbá a szigetnek lényegében a tulajdonosa. Igen, itt még így megy, a Grenadine-szigetek között van ami teljesen privát, és „helyiek” igazából nincsenek is rajta. Itt Mayreau-n a helyzet igazán érdekes. Adott egy idős, kissé rasszista hölgy, aki annak idején a sziget egészét birtokolta. Manapság a sziget nagyobbik fele még mindig hozzá tartozik. Mondanom sem kell, a helyiekkel nem érintkezik, csak él a házikójában a domb tetején. Nem szereti a lakosokat, és azok sem őt. Ő az, aki beengedte a senki által nem kedvelt missziósokat, eladta a partot a hotelnek, stb… Érdekes, hogy vajon mi örömöt lel mégis az életben egy ilyen közösségben, ahol még a kertjéből sem igazán szívesen jár ki…

 

A rabló pedig… Simonáékat az érkezésünk előtt pár héttel pont kirabolták. Azóta mindig otthon hagyunk egy kutyát, hogy őrizze a házat, mikor este sétálni visszük őket. Az ügy persze megoldatlan ezen a hatalmas szigeten. Tudja ugyan mindenki, hogy melyik az a család, melynek tagjai lopnak s törnek be, és hoppá, nemrég pont visszaköltöztek a szigetre… Sebaj, ez nem elég bizonyíték. Míg ott voltunk, 6 hét alatt két yachtost raboltak ki fegyverrel, mikor vacsora után sétáltak volna vissza a hajójukra…

 

Hát, ilyen izgalmas hely ez a Mayreau! Mindemellé ilyen a tengerpart. Kicsit nehéz összepárosítani a kettőt, ha az ember nem tapasztalta.

 

Élet

 

Ebben a környezetben töltöttük tehát pihenős napjainkat. Végtelenül hosszú napok voltak ezek, lévén semmi kötelező dolgunk nem volt az esti kutyasétáltatáson kívül. Kiolvastam több könyvet is, s ennél jobban tényleg nem fejezi ki semmi, mennyi szabadidőnk volt: az Anna Karenina is ezek között volt.

 

Központi szerepet játszott az itteni életünkben a víz - vagyis annak hiánya. Száraz évszakban voltunk, egész idő alatt amit ott töltöttünk talán kétszer ha esett - egy kicsit. Minden háznak - így a miénknek is - volt saját víztartálya, amibe az esős évszakban gyűlt a víz. Már Simonáék kiokítottak, hogy a wc-ben a pisi marad, a mosogatást pedig minél ritkábban, ha lehet. Végül is lehetett, általában ugyan abból a tányérból vacsoráztunk, mint amiből ebédeltünk, mi aztán tényleg spóroltunk! Zuhanyzásnál egy vödörből oldottuk meg a dolgot. Igen mulatságos volt, ahogy esténként a kinti zuhanyzóhoz tömegesen jöttek a szárazföldi rákok némi vízért. Legtöbbször ilyenkor "tusoltam", így örömmel figyeltem ahogy igyekeznek elbújni a jöttömre. A legforgalmasabb estén több mint harminc ilyen rákot számoltam, a kavics méretűtől öklömnyi nagyságig volt itt mindenféle. 


Mi szerencsések voltunk azonban, sosem fogyott ki a vizünk. Nem úgy a falu nagy részének, akik hetente háromszor hordták hordókban a vizet a "központi" víztározóból, melybe a templom tetejéről gyűlt a víz szárazabb időkre. Ez igazi közösségi esemény volt, kicsik-nagyok egyaránt hordták a vizet órákon keresztül.

Időnként lesétálunk a strandok egyikére, olykor Jamaicy is velünk tartott. Hopp, igen, Jamaicy a második szomszédunk lánya volt, olyan 8-9 éves lehetett. Ritka felvágott nyelve és stílusa volt, de szeretnivaló kis törpe volt igazából. Egyszer mikor eljött velünk a Saline Bay-be, rengeteget ugráltunk a mólóról, egyszer még a hátamra is vettem, s úgy ugrottunk be. Nemsokkal ezután pedig megevett egy nyers tengeri sünt…

Párszor sétálni is eljött velünk este. A kutyákat, miután rendesen összebarátkoztunk velük, mindig elengedtük a hátsó strandon, hadd szaladjanak. A baj ezzel csak az volt, hogy rajtunk kívül nemigen szerettek más embereket, és a három láncon tartott kutyánál félő volt, hogy megharapnak valakit. Szerencsére ezen a strandon csak egyszer találkoztunk emberekkel, a többi alkalommal csak a miénk volt a több kilométer hosszú part, hogy a naplementében játszhassunk a kutyákkal. Sokszor én is bementem úszni egyet, lévén mindig úszógatya volt rajtam akkoriban. Órákig mesélhetnék mindegyikről külön-külön is, így ezzel inkább nem fárasztalak most.

 

Nagyon jó élmény volt a hálás kis pofájukat látni ilyenkor, de azért időről időre megszenvedtünk velük. Nem volt például rendes póráz, így kender- és műanyag kötéllel kellett őket mindig vinni. Brandy ugyan udvariasan megvárta, míg kikötjük-bekötjük a csomókat a nyakörvükön, Whisky és Trigger szerették közben játékosan harapdálni a kezünket – néha nem is olyan óvatosan. Amikor napszúrást kaptam és Brigi vitte el őket, állítása szerint lényegében hisztirohamot kapott attól, hogy nem tudta egyszerre kezelni mindegyik kutyát. Jó kérdés persze, hogy miért akarta elvinni egyedül mindet, de ezt már sosem tudjuk meg! Volt, hogy halott teknőst találtunk a parton, és miután elzavartam onnan mindet, kb. 1.5 km-ről Brandy csak azért is visszaszaladt hozzá, így fogócskáztunk egy darabig, míg pórázra nem került. Egy másik alkalommal Whisky fenékbe harapta Jamaicy-t. Egy harmadik alkalommal valahogy elkaptak egy sirályt a vízben, s mikor nyakon ragadtam a madarat kifelé vonszoló Triggert, elengedte ugyan a madarat, de az én kezemet eléggé megkapta. Amikor az egymás közötti bunyó kezdett játékból verekedéssé fajulni, igenis oda kellett állni közéjük. Néha nem tudtam biztosan, hogy velem is kikezd-e egyik-másik, de sosem volt igazi gond. General – kinek haláláról nemrég értesültünk, megmérgezték – a sziget egyik falkavezére volt. Teljesen szabadon jött-ment, és minden este csatlakozott a kis csapatunkhoz. Egyik kutyával sem állt le játszani a nála nagyobb Frisko-n kívül.

Sosem unatkoztunk, és az idő 95 százalékában nagyon élveztük a velük töltött időt is, mikor minden délután naplementekor együtt szaladgáltunk a Karib-tenger partján.

Katt a képre galériáért! :)

 

 

 

Végnapok

 

Április 19-én sorsdöntő naphoz érkeztünk. Ekkor kellett ugyanis jelentkezni az új-zélandi working holiday vízumra – arra, amit egy évvel ezelőtt lekéstem. Nagyon vártuk ezt a napot, és sikerült is Nevillnél es Philnél 1-1 működő és internetkapcsolattal rendelkező gépet találnunk az alkalomra. Pont ebben az időben futottak be a minket váltó szlovák önkéntesek is, akik elé így nem tudtunk kimenni.

Az internetkapcsolat a gépemen őrjítően lassú volt, pedig ezt most nem engedhettem meg magamnak. Nem részletezem hosszan, a lényeg, hogy betelt a 100 hely mire odáig jutottam, hogy elküldjem a jelentkezésemet. Brigi ezzel szemben megkapta, de amikor meglátta a sikertelenségemet, nehéz volt szavakat találni.

Ebbe a hangulatba csöppentek bele Martinék, akikkel a következő egy hetet töltöttük. Pár nap múltán már átvállaltak minden feladatot, így mi csak öröm-kutyáztunk, strandoltunk, pakoltunk és búcsúzkodtunk.

Végül egy álmos keddi reggelen 5:45-kor egy csónakban intettünk búcsút Mayreaunak. Hihetetlen vicces volt, ahogy Barbora úgy sikoltozott, mintha egy hullámvasúton ülne. Union Island-en elbúcsúztunk, majd egy 6 órás teherhajós utazás után visszaérkeztünk Vincy-re. Itt a mi kis száműzetésünk után nagyon jót ettünk a KFC-ben és aludtunk egy nagyot. Másnap induláskor Vincy még egyszer mosolyt csalt az arcunkra, mikor egy nyugtának beillő papíron kaptuk meg a beszállókártyáinkat.

 

Nem is tudom, hogy ez vagy a Martinque-on kapott kézzel írott a jobb? Mikor felszálltunk a gépre, már nagyon izgatottak voltunk, hogy vajon mit tartogat számunkra Grenada, a fűszerek szigete.

Please reload

Lenn a messzi délen - 2. rész

July 4, 2018

Hiánypótló sorozat - San Francisco

June 12, 2018

Hiánypótló sorozat - Izland

February 7, 2018

Lenn a messzi délen - Új-Zéland, Déli-sziget

February 3, 2018

1/8
Please reload

Ajánlott bejegyzések