©2017 by Benceutazik

Búcsú Dominikától

December 3, 2016

 

Február végén indultunk neki megint egy kis felfedezésnek. Egy nappal korábban végre visszaigazolták a következő önkéntes helyünket Mayreau-ról, így örömtelien vágtunk neki a 4 napos szabadságnak.

 

Scotts Head

 

A reggel 6-os közvetlen Roseau-i buszt ismét sikerült elkapnunk, természetesen még sötétben. Hirtelen nem emlékszem említettem-e már milyen buszok is ezek. Hát elsősorban kicsik! Kb. 14-en férünk el benne, alacsony háttámlákkal és tetővel. Külön csomagtartó nincs, így a nagy hátizsákom hol az ölemben, hol ide-oda ülés alá/mögé bezsúfolva utazik. Nagyon családiasak a buszutak, lévén mindenki a mellette ülőhöz préselődik egész úton. Kenyában is ilyen buszokkal, ottani néven „matatu”-kal utaztam. De itt legalább tényleg csak 14-en vagyunk a buszban, az ottani 20-30 helyett.

 

Csendesen telik a kb. 1.5 órás út, 8 előtt már a fővárosban is vagyunk. Szombat lévén hatalmas piac fogad minket, vásárlunk pár dolgot az elkövetkező napokra. Reggelizünk egy pékségben és a korai nyüzsgést átszelve felszállunk a Scotts Head-be tartó buszra. Szinte egyedül vagyunk a buszban amint a sziget legdélebbi pontja felé robogunk. Élénkít a hűsítő szél, és Soufriere-ből már látjuk is a félszigetet ahova igyekszünk. Kiszállunk a városkában és hamarosan már a homokpadon állunk, mely köldökzsinórként köti össze a kis dombot Dominika többi részével. Balra tőlünk a sötét Atlanti-óceán barátságtalan hullámai ostromolják a köves partot. Ha becsukom a szemem, a guruló kövek hangját hallgatva agyam koponyákat képzel a helyükre. Kísérteties. Jobbra tőlünk a szelíd Karib-tengeri öböl világoskéke látszik. S itt vagyunk mi a köldökzsinóron állva, mely pár tíz éven belül már víz alatt lesz.

 

Felsétálunk a dombon, örülünk a felhős és szeles időnek, mely elviselhetővé teszi a mászást. Leülünk, körbenézünk, csodálkozunk. Már itt vagyunk 2 hónapja a szigeten, de szépsége még most is le tud nyűgözni. Beszélgetünk és élvezzük, hogy itt lehetünk. Valóban, akár egy giccses képeslapon:

 

Mikor kicsit csöpögni kezd az eső, lemegyünk a domb aljában meghúzódó pöttöm kis strandra.

 

Fürdünk, lubickolunk, mint akinek semmi gondjuk sincs. Eszünk egy kicsit, majd elindulunk egy hosszabb sétára.

 

Soufriere

 

Hosszúnak tűnik a pár kilométer a forró aszfalton, hátamon a nagy táskával. Soufriere-be érve megkeressük Dominika egyik legrégebbi kőtemplomát, mely szinte a tengerparton áll.

 

Azért csak szinte, mert nyitottak itt egy strandot a helyi termálvizes patak torkolatánál, így a templomkertet drótkerítés választja el a turistáktól. Ha minden igaz, itt, a templom mögött látható völgyben volt valahol berendezve a kannibál falu a Karib-tenger kalózai c. filmben. Mi több, a szakadék is errefelé van, ahonnan a foglyok próbálnak kiszökni. Sajnos, minden próbálkozásunk ellenére a helyieknek lövésük sincs arról, pontosan merre keressük az említett helyeket. A tervezett helyett így inkább fogunk egy buszt és Roseau-ban töltjük a délutánt, mielőtt elindulnánk első Couchsurfinges szállásadónkhoz.

 

Bellevue Chopin

 

Az amerikai úriembert a fővárostól busszal 20 percnyire, egy rózsaszín ház második emeletén találjuk meg. BCh magasan fekszik, hűvösben várunk az ajtó előtt, míg hazaér. Olyan érzésem van ahogy elnézem a falut, mintha Erdélyben lennék. Hegy öleli körbe a települést, a kéményekből békésen száll fel a füst, az utcákon pedig csirkék rohangálnak.

 

Mitch magas, szálkás 40-es tanár, aki egy oktatási program keretében van Dominikán néhány évet. Megörül nagyon, mikor látja az ajándékba hozott M&M zacskókat, rögtön meg is kínál belőle minket. Megmutatja merre érdemes indulnunk a másnapra tervezett túránkon, majd végigbeszélgetjük az estét. Ezután pedig (számunkra) Dominika legkényelmesebb ágyában alszunk egy nagyon jót.

 

Waitukubuli National Trail

 

Nagyjából 40 évvel ezelőtt, mikor a karibi-szigetek elkezdtek iparosodni és felzárkózni, Dominikán nem történt semmi. Nem izgatták magukat különösebben, és ennek a mai napig érezhető hatásai vannak. Nincs rendesen kiépült turizmus, nincsenek gyárak, stb. A helyi reptéren csak kisebb gépek tudnak leszállni, így pl. a Miamiból közlekedő járatok fogadására alkalmatlan. Szegényebbek a helyiek, mint máshol tapasztaltuk, és még az áruellátás is akadozik olykor. Ennek a szándékos vagy véletlen helyzetnek köszönhetően viszont most Dominika kijelölte magát, mint Nature Island, azaz mint a Karib-tenger természet-szigete. Igaz ami igaz, java részét esőerdő borítja, és bővelkedik a vízesésekben is. A természetjárókat pedig leginkább a sziget egyetlen, két hét alatt teljesíthető túraútvonalával tudják megfogni. Ez, a Dominika ősi nevét viselő túraútvonal Scotts Headnél kezdődik, és innen kanyarog a sziget legészakibb pontjáig. 14 szakasza keresztülviszi a túrázót az összes fontos látnivalón, miközben meredek mászások, ültetvények, bambuszerdők és lélegzetelállító panorámák sora kápráztatja el őket.

Szerencsére szállásunknál is elhalad ez az út, így egy kiadós reggeli után neki is vágtunk az egész napos túránknak. Erica itt is nyomott hagyott, több földcsuszamláson kell átkelnünk utunk első szakaszán.

 

Egy kis ívet leírva Pichelinben veszünk némi gyümölcsöt. Találkozunk egy fehér hölggyel aki azt meséli épp elvesztette a szamarát, nem láttunk véletlen egyet? Sajnos nem… A falu kosárpályájáról miután elrebbennek a kecskék, játszunk egy kicsit.

 

A faluból kiérve újra leveszem a pólóm, ilyen melegben csak a helybéliekre való tekintetből veszem vissza mindig amikor településre érünk. Kemény 20 perces mászás jön felfelé, térdmagasságú lépésekkel. Hiába, Pichelin a völgyben fekszik, a mi utunk pedig közel visz a hegy tetejéhez. Kifújjuk magunkat, és folytatjuk a folyamatos emelkedést. Hamar megművelt földeken találjuk magunkat, és végre kitisztul a kilátás.

 

Kicsit később készült a kép, amit jelenleg Facebook borítóképként használok a blog oldalán, ezen már az óceán is látszik.

 

Itt ebédelünk, a földről szedett narancsokkal egészítjük ki magokból és kekszből álló ebédünket. Pár óra kanyargás után visszaérünk az erdőbe, ahol tovább követjük a kék-sárga jelzést, mely a Waitukubuli sajátja.

 

Egy helyen megállunk szerecsendiót gyűjteni, 40-50 darabot szedünk fel, és le a fáról. Még mindig csak felfelé és felfelé, de változik nagyon a hangulat.

 

Egy bambuszos részt követően sokáig ködben, igazából felhőben folytatjuk az utunkat. Az ösvény itt már szorosan a sziklafalhoz lapul, vigyáznunk kell hová lépünk. Hamarosan elérjük az út egyetlen történelmi látványosságát, ahol rabszolgákkal vájatták ki az ösvényt a sziklából.

 

Innen már csak ereszkedünk vissza Bellevue Chopinba. Már a hasunk is azt mondja, szaporázzuk a lépteinket, mielőbbi vacsorát remélve. Furcsa módon mikor visszaérkezünk, Mitch még nincs otthon. Elérni sem tudjuk, így két órán keresztül ücsörgünk éhesen a szeles, hűvös teraszon mielőtt beengedne minket.

 

Champagne Reef

 

Másnap reggel nekiindulunk sznorkelezni. Mitch ad egy teljes felszerelést a saját szemüvegem mellé, így nem kell majd bérelnünk ott helyben. Lesétálunk a partig, majd végig dél felé egészen a Dominika legjobb sznorkelező helyének tartott Champagne Reef-ig. Egyáltalán nem látványos a hely, fotót sem igen készítettem itt, viszont a sznorkelezés valami fantasztikus volt. A halak és a zátony mellett ezen a helyen gáz-buborékok is szivárognak a föld alól, innen a „pezsgő zátony” elnevezés. Az emelkedő buborék-oszlopokat sokáig el lehet nézegetni, közben még egy kis polipot is láttam.

Amikor már lilult a szánk a vízben, összepakoltunk és elstoppoltunk vissza Scotts Head-be, ott ugyanis pár nappal ezelőtt egy ilyen zátonyt láttam kicsit kintebb:

 

Nem hagyhattam ki, hogy kiússzak oda és megnézzem magamnak. Miután egy spanyol-német üzletember elvitt minket, élvezettel vetettem bele magam a vízbe, és Brigit a holminkkal hátrahagyva kiúsztam a zátonyhoz. Bár a zátony is szenzációs volt, legemlékezetesebb élményem innen mégis visszafelé úszás közbenről maradt meg. Ahogy a világos színű vízből kiúsztam a zátony melletti mélykék víz fölé, a nap is kisütött. A kezem pedig sötét-arany színben kezdett el ragyogni a víz alatt, a sötétkék háttér pedig csak fokozta az élményt. Több percig csak ott lebegtem és néztem, ahogy a víz fodrai játszanak az arany kezemen, alattam a mélységgel. Őszintén sajnálom, hogy ezt a képet nem oszthatom meg!

 

 

Batibou Beach

 

 

Utolsó napjaink egyikén végre szakítottunk időt arra, hogy meglátogassuk a sziget legjobb strandját, a Batibou Beach-et. Közel volt a farmhoz, nagyjából 4 km-re, Kalinago irányába a főúton. Elsétáltunk a már ismerős úton, majd hirtelen ott is volt.

 

A főútról letérve egy sáros földúton pocsolyákat kerülgetve ereszkedtünk le a híres partra, melyet egyetlen egyszer pillantottunk meg eközben. A vicc az egészben az, hogy ez az út magánút, s míg a strand mindenkié, addig az azt körülvevő földek mind az ország leggazdagabb családjához tartoznak. Természetesen ezért a fantasztikus útért ők pénzt szednek, így egyfajta belépőt kell fizetni mindenkinek aki a strandra látogat. Megismétlem: nem az ország legjobb strandjáért, hanem a sáros vacak útért, amin még kocsival sem lehet lemenni…

 

A strand maga tényleg szép volt, kevés emberrel. Az úszás része semmi extra nem volt, de volt valami különleges itt. Ez pedig a házi készítésű Cocopunch, amit épp itt hozok a bárból:

 

Ha nem került volna ezer forintba egy fél deci, biztos tettünk volna még pár kört! Később Roseauban vettünk egy üveggel, de alig ittunk belőle, miután fényévnyi távolság  volt a két ital minősége között…

 

Búcsú

 

Márciusban végül eljött a nap, amikor összepakoltuk mindenünket a kis kalyibából, mely majd’ két és fél hónapon keresztül az otthonunk volt. Borzasztóan üresnek tűnt így a kis tákolmány, de vidáman indultunk neki az új kalandoknak. Úgy éreztük túl hosszúra nyúlt ez a tartózkodás, pont ideje volt váltani. Miután elbúcsúztunk Gretától és Normantől, még egy kicsit pihentünk a mangófa alatti függőágyban. Még egyszer utoljára megsimogattuk a kutyákat, és becsuktuk magunk mögött Szent Péter kapuját. Leereszkedtünk a csúszós 20 perces úton, ahol annyiszor ültünk seggre, cipeltünk busht a kecskéknek, vagy gázt főzéshez. Beszívtuk magunkba még egyszer utoljára, milyen is volt a farmon élni. Roseauba menet ittunk még 1-1 utolsó passion fruit juice-t, és magunk mögött hagytuk az elmúlt két hónap helyszíneit.

Roseauban ellátogatunk a Petit Paris-be, a botanikus kertbe és fagyiztunk egyet a parton. Tudtuk, másnap útra kelünk és talán sosem jövünk vissza többet. A Cherry Lodge-ban éjszaka az első emeleti hosszú erkélyre kiülve gondolkodtam azon, milyen is volt itt. És vajon milyen lesz ezután? Hisz utunk még csak most kezdődött, még nincs 3 hónapja, hogy elindultunk otthonról.

 

Másnap délután a kompra várva egyszer csak megszólított minket valaki magyarul. Kinga épp osztrák barátjával utazott a Karib-tengeren, és nagyon megörültünk egymásnak. Együtt szálltunk fel a kompra, majd nehéz szívvel néztük, ahogy a komp „elrugaszkodik” a parttól. Megérezhetett valamit ebből a sziget, hisz még nem voltunk messze, mikor egy búcsú-szivárványt láttunk feltűnni Roseau felett. Így búcsúztatott minket a Karib-tenger legvadabb szigete, Dominika.

 

 

Please reload

Lenn a messzi délen - 2. rész

July 4, 2018

Hiánypótló sorozat - San Francisco

June 12, 2018

Hiánypótló sorozat - Izland

February 7, 2018

Lenn a messzi délen - Új-Zéland, Déli-sziget

February 3, 2018

1/8
Please reload

Ajánlott bejegyzések