©2017 by Benceutazik

Ben Nevis

July 31, 2015

 

Szerencsés napra ébredtem szombaton, hisz végre a viszonylag jó idő egybeesett egy szabadnapommal. Fél kilenc körül ránéztem a friss időjárásjelentésre, és miután elfogadhatónak találtam amit a Ben Nevisre jósoltak (kb. 2-3 fok, közepes látási viszonyok), eldönöttem: felmegyek!

 

Megérkezésem óta tervezem hogy "megmászom", így gyorsan bepakoltam vizet, némi gyümölcsöt, egy müzliszeletet, 2 pulcsit és egy extra nadrágot, hátha tényleg hideg lesz odafent. Ébredéstől számítva 10 percen belül már sátron kívül voltam, így még kissé álmosan indultam el. Az út elejét két útvonalon lehet megtenni, és a turisták 90%-ával egyetemben én is  a kevésbé meredek de hosszabbat választottam, hogy ne fáradjak el már rögtön az elején. Még a folyó ezen oldalán van egy Visitor Center egy nagy parkolóval, és döbbentem láttam hogy már reggel 10-kor teljesen tele van. Hiába, a Ben Nevis igen népszerű a hétvégi túrát keresők körében is, és vannak akik csak emiatt utaznak ide külföldről. 

A hegy tetején egy meteorológiai megfigyelő állomást építettek 1883-ban, melyben állandó személyzet lakott, és 21 éven keresztül óránként jegyezték fel az időjárást, míg végül 1904-ben be nem zárták. 1894-ben a West Highland Way elért Fort William-ig, ami igen sok turistát jelentett a környéken, így a Ben Nevis csúcsán még egy kis hotelt is nyitott egy helyi vállalkozó. A hotel az első világháború utáni években zárt be, és a manapság odafent tapasztalható romos állapot körülbelül az 1950-es évektől ilyen. 1883-ban építették a Pony Track-et is, amelyen pónikon szállították az összes odafent szükséges utánpótlást, és amely máig használatban van a csúcsra igyekvők által. 

 

Glen Nevis nagyjából 20 méterrel található a tengerszint felett, a Ben Nevis pedig 1344 méteres magasságával a legmagasabb az Egyesült Királyságban. A hivatalos tájékoztatókban 4 órásnak írják a mászást és 3 órának az ereszkedést, külön felhívva a figyelmet arra, hogy ez nem foglal magába semmiféle pihenőt. A Pony Track kb. 7,5 km hosszú, és évente nagyjából 100.000 ember küzdi fel magát a csúcsig, ami nagyjából 275 embert jelent minden egyes napra, ha minden nap ugyan annyian másznának fel. Ez persze nyilván nem így van, szóval a nyári hónapokban igen zsúfolt tud lenni az út, míg télen csak komoly tapasztalattal rendelkezőknek ajánlott megpróbálni.

Átkeltem a függőhídon,

 

és pár perc séta után már a Pony Track-en haladtam felfelé:

 

Itt egy térkép, mert az erre-arra fordultam stb. nem sokat segít szerintem. A posztba beleírom majd hogy (A) és társai, akkor ezen a térképen kell keresni hogy mit is jelent az:

 

Gyönyörű főként napsütéses idő volt, mely tökéletes volt a kirobbanóan zöld skót tájban való gyönyörködéshez.

 

Mindig volt valaki pár lépésnyi távolságra tőlem, sokan indultunk nagyjából ugyan akkor, kényelmes 10 óra magasságában. Az út első része enyhén emelkedik, több helyütt szépen lekövezve, egyenesen halad a domboldalban,

 

de ez viszonylag rövid ideig tart. Ezt követően a térdemelős/fellépkedős történet következik,

 

rövid szakaszokon továbbra is jól lekövezve. Itt már van néhány visszafordító hajtűkanyar, azok mind szépen lépcsősre meg vannak csinálva.

 

A nyári nap melege és a mászás kombinációjától mindenki izzad elég rendesen, és mikor először nyúlok a telefonomért, hogy felmérjem mennyi ideje is lehetek úton, nagyjából úgy számolom 1,5 óra telhetett el. Az őszinte döbbenet amit akkor éreztem, mikor megláttam hogy 35 perce vagyok úton, sokáig megmarad bennem, ebben biztos vagyok! Elgondolkodtam, hogy ha ez 1,5 órának érződött, akkor vajon fenn a csúcson majd úgy érzem, hogy majd' 12 órát másztam?? Nagyjából ezzel párhuzamosan jött az a felismerésem is, hogy vízálló ruhát teljes mértékben elfelejtettem hozni, márpedig odafent percről percre változhat az időjárás. Habár egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy áhh irány vissza, ezt hamar elvetettem, és inkább szuszogtam tovább felfelé, lesz ami lesz.

 

Félút előtt kb 1km-rel kezdődik egy lankásabb rész, ami igazi pihenőt jelent, noha itt is folyamatos az emelkedés:

 

A kevésbé meredek rész után ér az ember valójában a Ben Nevis-re (B), addig a mellette lévő dombon kaptat felfelé. Úgy saccolom nagyjából 500 méter magasan vagyok amikor a BN-en vezető útra térek, tehát több mint a fele még hátra van. Hivatalosan a féltáv ott van, ahol egy patak/vízesés keresztezi az ösvényt (C), itt újra is töltöm a kulacsom, majd újra a telefonomra merek nézni. Eddig a pontig körülbelül 2 óra alatt ér fel az átlagos turista (pihenő nélkül), és mivel én négyszer is megálltam 2-3 perces pihenőkre, igencsak elkerekedik a szemem, mikor azt látom, hogy másfél óra alatt ideértem. 

 

Nagyjából innentől nincsenek nagyon növények, és a terep átalakul meredek kősivataggá,

 

melyben a korábban látott útnak már nyoma sincs, csupán a kitaposott ösvényt látni:

 

 

Ráadásul esik is körülbelül 15 percig, amiben fedetlen fejjel sétálok, és minek végére a nadrágom teljesen átázik. Szerencsére csak negyed óra volt, és utána nem sokkal még egy kis csodát is kaptunk a természettől:

 

Ez a második alkalom életemben, hogy lefelé nézve láthatok szivárványt. Első alkalommal 2006-ban Londonba repülve láttam egyet, aminek a formája ráadásul egy teljes és tökéletes kör volt.

 

/A szivárványos képen bal oldalt látható a kemping ahol lakok és dolgozok jelenleg, a sok fehér pont a sok lakókocsi ami itt dekkol. Én közvetlenül az erdő szélén sátrazom azon a kb. téglalap alakú "kis" területen a lakókocsik és az erdő között./

 

Napfény az eső után főként csak szórt  van, ahogy haladok felfelé még a köd is leereszkedik egy időre.

 

Épp az egyik sziklán ülve pihentem, amikor három nő haladt el előttem az ösvényen, és az egyik azt kérdezte a másiktól: "What were we thinking?", ami a hangsúlyt is érzékeltetve magyarul kb. így hangzana "Mégis mi a jó fenét gondoltunk mi amikor elindultunk?". Nagyon jót vigyorogtam ezen, bár kétlem hogy olyan jól tudnám tolmácsolni amilyen ott volt az adott szituációban.

 

A kősivatagban egyszercsak észrevettem egy fehér foltot: hóóóó! Majd ahogy haladtam tovább megláttam egy jóval nagyobbat, melyen ráadásul keresztül vezetett az út:

 

Nem volt egyszerű a csúszós, jeges havon felfelé haladni, de valahogy sikerült. Ezután nem sokkal már a csúcsot övező fennsíkon voltam (E), ahol szintén: hóóóó!

 

Nagyon jól esett felérni és leülni abban a biztos tudatban, hogy mostantól és innen már csak lefelé lesz. Megettem egy körtét, és közben a szakadék túloldalán aminek szélén ültem, megláttam pár embert, amint felfelé igyekeznek egy igen rémesnek tűnő útvonalon:

 

Miután eleget ücsörögtem, közelebb mentem az obszervatóriumhoz és a csúcskőhöz (F),

 

ahol szó szerint sorba kellett állni a csúcsfotóért, annyian voltunk.

 

Az obsz. falán pedig hiszitek vagy sem, de bizony imazászló-maradványokat fedeztem fel:

 

Épp örömködtem egy sort ezen, mikor újra elkezdett esni, én pedig elindultam visszafelé. Csakhogy jóval fentebb voltam már mint a legutóbbi esőnél, és nagyon elkezdtem fázni a széltől és a havasesőtől (!!!) ami újfent átáztatta a nadrágom. Kb. 5 percnyi ázás után felvettem a másik pulcsimat is aminek van kapucnija, így a jéghideggé ázott fejemre is volt némi védelem. A meredek hófolton élvezet volt lefelé csúszkálni, főleg hogy mire ide értem már az eső is alábbhagyott egy kicsivel. Eleinte óvatosan haladtam lefelé, kímélve a térdemet, de annyian voltunk, hogy muszáj volt 1-2 embert kikerülnöm, és ez gyorsabb tempóra ösztökélt, végül olykor ugrálva haladtam lefelé a sziklás ösvényen.

 

Lefelé menet többet tudtam figyelni az embereket, lévén kevesebb energiát igényelt tőlem az ereszkedés, és mert lefelé haladva nem az utat bámulja csak az ember ami az orra előtt van. Mindenféle korú és testalkatú emberek jöttek, a 4 évestől a 75+ig és atlétáktól kezdve a valóban nagy pocakosokig. Legalább 40 kutyát is láttam útközben, akik gazdájukkal együtt teljesítették a kihívást. Csoportok, akik jótékonysági céllal másztak fel, párok, és családok is ugyanúgy voltak, mint egyedüli mászók.

 

Őszintén szólva gyorsabban ereszkedtem mint szerettem volna, és mint amit egészséges és kíméletes tempónak gondolok józan ésszel, de jó volt kerülgetni az embereket, megtalálni 1-1 pillanatot amikor el lehet lépni vagy ugrani mellettük, és izgalmassá tette az utat, hogy ez a sebesség teljes figyelmet igényel tőlem. Végül a Youth Hostelhez vezető, rövidebb de meredekebb úton fejeztem be az ereszkedést, és őszinte hálával gondoltam a zuhanyra ami majd a kempingben vár rám.

 

Az mászás végül 3 óra 4 perc lett, az ereszkedés kb. 1 óra 57, így mind felfelé mind lefelé egy órával gyorsabban haladtam. Persze ez sehol sincs azokhoz az emberekhez képest, akik évről évre szeptemberben a Ben Nevis Race keretein belül fel és le futnak a hegyre. A jelenlegi férfi rekord 1984 óta megdöntetlen, és a Fort William-ből való ide- és visszafutást is magába foglalja a megdöbbentő 1 óra 25 perc 34 másodperces idő. Minden elismerésem az övéké és azoké akiket fel/le futva edzeni.

 

Minden évben maroknyi ember meghal a Ben Nevisen, de ők főként azok közül kerülnek ki akik a videón látható útvonalon haladnak. A Pony Track is tud azért veszélyes lenni, ha egyszer rosszul csúszik meg az ember, és oldalra kiesik, akkor bizony komolyan össze tudja magát törni bárki. Mióta itt lakok rengetegszer jött-ment a mentőhelikopter összeszedni a szerencsétlenebbül járt mászókat.

Please reload

Lenn a messzi délen - 2. rész

July 4, 2018

Hiánypótló sorozat - San Francisco

June 12, 2018

Hiánypótló sorozat - Izland

February 7, 2018

Lenn a messzi délen - Új-Zéland, Déli-sziget

February 3, 2018

1/8
Please reload

Ajánlott bejegyzések