Dominika - Szent Péter kapuja

A két órás kompút számomra viszonylag hamar eltelt, Brigit ellenben eléggé megviselte a gyors katamarán dülöngélése. A takaritónak többször is kellett jönnie különböző emberekhez, akik már nem birták tovább.. Nekünk ezt a szolgáltatást szerencsére nem kellett igénybe vennünk, mégis nagy megkönnyebbülés volt amikor először megpillantottam Dominikát:

Észak felől érkezett a komp, és ezt a részt teljesen (mig a sziget egészének kb 70%-át) esőerdő boritja. Ehhez még hozzájárult, hogy egész Dominika hegyes-völgyes, mégjobban kiemelve az érintetlen hangulatot. Gyönyörű, civilizáció előtti, vadregényes hely érzését keltette bennem. Szinte végighajóztunk a sziget nyugati oldalán, le Roseau-ba a fővárosba. Várakozásom csak nőttön nőtt, milyen is lesz ez az ország, melynek lakossága mindössze 70 ezer fő, és melyről a Lonely Planet könyv azt irja: "Before you die, spend some time on Dominica." Magyarul ez annyit tesz, hogy mielőtt még meghalnál, (mindenképpen) tölts egy kis időt Dominikán.

Roseau-ba érve viszont már a kompról láttuk, hogy ez az első nap mégsem arról fog szólni, hogy megtapasztaljuk a dominikai életérzést. Ekkor találkoztunk ugyanis először azzal, amit később többször is tapasztaltunk a Karib-tenger több szigetén, amit legtalálóbban a vasárnapi nihil kifejezés ir le; attól függetlenül, hogy egy pénteki napról beszélünk. A vasárnapi nihil annyit tesz, hogy az égvilágon semmi nincs nyitva, nem közlekednek a buszok, és nagyjából egy teremtett lélek sincs sehol az utcákon. A vasárnapi pihenés úgy tűnik itt egyenlő az otthonmaradással. Szóval nekünk sikerült az év legelső napját kiválasztani utazásra, melyre (lévén ünnepnap) a vasárnapi nihil szabályai érvényesek. Igy mikor a hátizsákjainkkal felszerelkezve beléptünk az országba és kikerültük a taxis-áradatot, hiába céloztuk be a tourist-info pontot, persze az is zárva volt. Maradt hát a város legelegánsabb helye a Hotel Fort Young, térképkunyizás céljából.

Térképpel felszerelkezve átvágtunk Roseau-n;

abban a reményben, hogy mégiscsak találunk buszt a "buszállomáson". A szellemváros hangulat egyébként bejött, mondtam is Briginek, hogy szeretni fogom a helyet. Busz persze sehol nem volt, de sebaj, akkor majd stoppolunk. Több taxis is megállitott minket, hogy ő nagyon szivesen elvisz minket Portsmouth-ig nagyjából EC$ 100-120 körüli pénzért. Köszöntük de nem, mentünk tovább. A városból kivezető úton viszont realizáltuk, hogy egyáltalán nincs forgalom, igy a stoppolás kicsit nehézkes lenne. Végül egy kifejezetten szimpatikus taxis nyert meg minket magának, aki a kocsijával lehúzódva igy nyitott: "How can I help you today my friends?" Kellemes felüdülés volt ez a sok "Hey, taxi???!!!" után. Potom 40 USD-ért cserébe vállalta a fuvart, melynek mi egészen örültünk is. Később aztán rájöttünk, hogy ez pontosan ugyan annyit ér mint kb. 100-120 ECD, és hogy busszal ugyan ez az út csak 9 ECD fejenként.. De akkor még sem a helyi pénzt, sem a helyi viszonyokat nem ismertük. A taxis egy bőbeszédű úriember volt és az egész úton velünk tartott a felesége is. Amiről Guadeloupe-on már hallottunk, azt itt meg is tapasztaltuk. A 2015-ös Erica nevű hurrikán pár óra alatt akkora esőt zúditott Dominikára, hogy házak dőltek össze, hidak omlottak le. Szomorú látvány volt a négy hónappal ezelőtti pusztitás nyomait látni.

A telefonban még Guadeloupe-on azt az utasitást kaptuk, hogy Portsmouth-ba keveredjünk el, és onnan majd telefonáljunk megint további útbaigazitásért. Valamiért számomra ez azt jelentette, hogy már sétatávolságban vagyunk, ám ez nagy tévedés volt. A telefonban azt mondta Greta, hogy ők a sziget keleti partján fekvő Anse de Mai-ben vannak, mig Portsmouth a nyugati parton található. Sebaj, akkor fogtunk mégegy taxit, szintén többért mint szerettük volna, de legalább eljutottunk az Anse de Mai-i benzinkúthoz. A további instrució innen úgy szólt, hogy a hid utáni bekötőúton haladva az utolsó ház az övék, igy itt már valóban közel éreztük magunkat.

Azt persze nem tudtuk, hogy ez a bekötőút igencsak hosszú és emelkedős (későbbi méréseink szerint lefelé 15, felfelé 25 perc a minimum, ha sietünk). Többször elbizonytalanodva, már az esőerdőben vezető kétnyomos úton haladva végül egyszer csak kakas-kukorékolást hallottunk!

Na mondom csak nem vesztünk el, hisz ha még nem is látszik, de már hallani, hogy laknak erre emberek! Felkaptatva az utolsó dögletes emelkedőn,

végül megpillantottuk a farm kapuját, mely megérkezéssel, és olyan megkönnyebbüléssel kecsegtetett mintha csak a Mennyországba készülnénk belépni. Ez a pillanat ugyan nincs megörökitve, de később csináltunk egy hiánypótló képet. :)

.