©2017 by Benceutazik

Lenn a messzi délen - Új-Zéland, Déli-sziget

February 3, 2018

Christchurch

 

2017 október hetedikén, igen ziláltan és fáradtan – ráadásul én kicsit betegen is – érkeztünk meg végül Christchurchbe. A szobától, melyet otthonunknak választottunk a következő három hónapra, már csak egy rövid taxis út választott el minket. Közel a cél! Ekkorra túl voltunk az eddigi utazásunk legfárasztóbb utazós etapján, amikor a marokkói sivatagból nagyjából 4 nap alatt érkeztünk Új-Zélandra, 5 repüléssel és sok reptéren várakozással.

Az időjárás esős, hűvös, a nyárias időnek se híre, se hamva. Ez csak 1-2 hét múlva érkezett meg, a szokásos nagyon erős új-zélandi napsütéssel.

 

A taxival megérkeztünk Riccartonba, Christchurch egyik kerületébe. A kétszintes ház, amiben szobát béreltünk, viszonylag új építésű, nagyon modern hely volt tágas és világos konyhával, nappalival. Összesen heten laktunk a 4 hálószobás, 3 fürdős kégliben – az eddigi legjobb helyen, ahol éltünk utazásunk során. A szállást két brazil párral és egy fülöp-szigeteki nővel osztottuk meg. Érkezéskor lényegében annyira volt erőnk, hogy felmentünk a szobánkba, és bezuhantunk az ágyba.

Nagyjából 1 hét alatt kihevertem a betegséget, amit vélhetően egy, a marrakeshi piacon elfogyasztott vacsora okozott. Eddigre kényelmesen át is álltunk az itteni időzónára, és elkezdtünk munka után nézni. Brigi a Bamboozle nevű ázsiai és európai ételeket egyesítő étteremben kapott munkát pincérnőként, és itt is dolgozott december végéig.

 

Én kopogtatós adománygyűjtőként kezdtem el dolgozni a Vöröskeresztnek, de egy nagyon sikeres első hét után a második héten láttam, hogy ez sajnos nem stabil bevételi forrás, így váltottam is. Hiába, a 10 nap amit itt dolgoztam örök emlék. A csapat egyszerűen fantasztikus volt, minden délelőtt közösen gyakoroltunk, játékokat játszottunk, majd délután kimentünk adományokat gyűjteni.

A második munkám során rakodófiú lettem. A Kmart-nak dolgoztunk közvetve, és konténerekből pakoltuk ki a dobozokat raklapokra. A munka maga igen egyhangú volt, de voltak jó munkatársak, akikkel gyorsan telt az idő. Ha nagyon megfeszítve dolgoztunk, még akár 200 dollárt is megkereshettünk a 7.5 órás műszak alatt, ami azért nem rossz (majdnem az itteni minimálbér kétszerese). December közepén aztán mindenkit elküldtek, mert már nem volt szükség ennyi emberre, így 2017 utolsó két hetét pihenéssel töltöttem.

 

Ez a három hónap számomra kifejezetten nyűglődős és kellemetlen volt. Sosem éreztem jól magam, és nem tudtam igazán megfejteni miért. Ahogy ezt az érzést tompítani próbáltam, visszaestem régi viselkedésmintákba – moziba jártam és fölöslegesen teleettem magam. Így visszanézve tanulságos időszak volt az biztos, de akkor és ott igencsak megszenvedtem vele.

 

Mert a tej az kell a csontoknak – se

 

Lényegében az egyetlen alkalom amikor eltávolodtunk Christchurchből december közepén volt. Ekkor egy egyetemi tejfarmra látogattunk el a nyílt napjukon. Hawaii óta vegánként éljük az életünket, így igencsak kíváncsiak voltunk való életben milyen is egy ilyen hely. Hát, pont olyan volt, amilyennek egy ilyen nyílt napot elképzeltünk: „vidáman” legelésző tehenek (borjak persze sehol, csak az anyák), színezők és játékok a gyerekeknek, ingyen fagyi és vattacukorfelhőbe burkolt boldogság. Valahogy a mesterséges megtermékenyítés, az újszülöttek elválasztása, majd a borjak elzárt, tápszeren való nevelésének bemutatása pont úgy kimaradt, mint a pár év után kimerülő szervezetű állatok vágóhídra szállítása is. Sebaj, a természetesen több, mint 20 évig élő állatok 4-5 év után annyira leterhelődnek, hogy mehetnek hamburgernek!

 

A nap fő attrakciója az volt, amikor megnézhettük, hogyan is fejik meg a teheneket. Ehhez beterelték az összes állat-anyukát egy kör alakban, lassan forgó szerkezethez, majd itt rájuk kötötték a szivattyút. Mire körbeforognak, már kész is a leszívás, mehetnek vissza élni vidám életüket a másnapi fejésig.

 

Ekkor azonban feltűnt egy békésen tüntető vegán csapat, akik az érdeklődőknek szívesen adtak felvilágosítást arról, hogy mi is a gond az állatok kizsákmányolásával. Ebbe most nem megyek bele, egyszerűen túl sok minden, de ha bárkit érdekel, szívesen beszélgetek erről.

 

Érdekes módon az egyik egyszerű hölgy látogató olyan mérges lett a figyelemfelhívó vegánokra, hogy konkrétan meg is támadott egy – hozzá képest feleakkora – nőt közülük. A tettlegesség miatt aztán a nyílt napot több órával a tervezett vége előtt le is fújták...

 

Indul az új év

 

A hűvös idő miatt a szilvesztert otthon ünnepeltük. A szoba már viszonylag üres volt, hisz december 31 volt az utolsó éjszakánk itt. Elég rosszul aludtam, de szerencsére háromkor már keltünk is fel. Brigi elbúcsúzott az ideiglenes otthonunktól, majd kivittem a reptérre. Ez már a harmadik év, amikor úgy indítjuk az új évet, hogy új országba megyünk. 2016-ban Guadeloupre-ról Dominikára kompoztunk, 2017-ben pedig Hawaii-ról Új-Zélandra repültünk. Most Brigi viszi tovább a hagyományt – a vízuma pár napon belül lejárt, így Ausztráliába utazott 2 hétre Adelaide környékére meglátogatni egy távoli rokonát. Hajnal 4 után kicsivel búcsút vettünk egymástól, és én félálomban hazavezettem még lopni pár órácska alvást.

 

10 körül végül én is összeszedtem magam. A cuccaim már indulásra készen a kocsiban vártak, míg elköszöntem a házigazdáinktól. Ahogy még egyszer visszanéztem a teljesen üres szobába, hitetlenséget éreztem. A személyes tárgyainktól megfosztva, csak az üres falak bámultak vissza rám, és nem értettem, hogy hogyan tölthettem itt ilyen ügyetlenül az időmet?

 

Végül kocsiba vágtam magam és valamelyest elérzékenyülve gördültem ki a környékről, ami már oly ismerős lett – nem tudván, fogom-e még látni. Ja igen, most is egy Toyota Estimánk van, mint egy éve, mikor az északi szigeten kalandoztunk egy kicsit, csak most ez kék és kicsit más kiadás. Chch-ben először egy Nissant vettünk, de végül lecseréltük erre.

 

Délnek vettem az irányt, és a kialvatlanságom ellenére hosszú vezetésre adtam a fejem. Ahogy a keleti parton haladtam, egyedül Timaruban álltam meg egy kis időre. Az utazós alkalmazásunkon (Campermate) azt láttam, itt pingvinekbe botolhat az ember. És valóban – csakhogy este 8-10 körül, nem pedig ebédidőben... A csomagolt ebédemet a strandon elfogyasztva kissé csalódottan vezettem tovább.

 

Egy helyen álltam még meg a hosszú úton, és ekkorra már igen nehéz volt éberen ülnöm a kormány mögött. A Katiki világítótoronynál a kis félszigetre kisétálva népes fókateleppel találkozhat az ember. Legalább 100 ejtőzött a sziklákon, vagy játszott a vízben, némely pedig egészen közel merészkedett az emberekhez. Túl közel azért nem szabad megközelíteni őket, mégiscsak vadállatok!

 

Innen már csak egy óra vezetés volt elérnem azt az ingyenes kis kempinget, ahol aludni terveztem (Danseys Pass Campsite). 20 km kavicsos út után meg is érkeztem erre az igazán eldugott kis rétre a fenyőfák árnyékában. Kicsit ücsörögtem még kint, aztán hamar bedőltem az ágyba.

 

 

 

Szabadság

 

Teljesen felfrissülten és boldogan ébredtem másnap. Megérte több, mint 400 kilométert vezetni tegnap félkómásan, mert itt ébredni fantasztikus volt. A fenyők árnyékában tökéletes volt az atmoszféra ahhoz, hogy kicsit visszanézzek az előző évemre, és megtervezzem az előttem állót. Mindenkinek tudom ajánlani a „YearCompass” nevű, magyarul is elérhető egyszerű kis dokumentumot, amit most már másodjára töltöttem ki.

 

Kora délután tovább autóztam egy másik kempingbe, St. Bathans-be. Itt régen aranyat bányásztak, és a fejtések helyén ma egy látványos tó található. Leparkoltam egy fűzfa alá, majd miután körbesétáltam a tavat, meg is fürödtem a hideg vízben. Kezdtem egy kicsit kiengedni, pihentebbnek és frissebbnek éreztem magam – elkezdtem újra élvezni az életet.

 

Barack és cseresznye

 

Másnap reggel 10 körül már Alexandrában voltam, ahol betértem egy szezonális munkaerő-közvetítőhöz (Seasonal Solutions). Közép-Otago-ban rengeteg gyümölcsös van, és januárban sok emberre van szükség a régióban, mert ekkorra érik be a sárgabarack és a cseresznye is. Tipikusan olyan munka ez, amit hátizsákos utazók vállalnak. Pár telefon után már találtak is nekem egy helyet, aminek adataival a kezemben bevásároltam és feltankoltam a kocsit. Vicces egybeesés, hogy pont ezen a napon kaptam ajánlatot Skóciából is a 2018-as szezonra...

 

Kicsit délebbre, Roxburgh faluban a Teviot Orchard-ben kaptam állást, mint gyümölcsszedő. Leparkoltam a kocsimat, és délután már be is álltam barackot szedni.

A munka itt úgy zajlik, hogy az ember felvesz magára egy kosár-szerűséget, mely a hasánál van. Ebbe szedjük a gyümölcsöt 2 méteres létrákról, majd amikor tele van, a traktor által vontatott nagy rekeszekbe ürítjük azokat (az alja úgymond kinyitható). Minden megtöltött kosár után kapunk kb. 1.5 dollárt, egy 8 órás műszak alatt kb. 95-öt kell teleszedni ahhoz, hogy a minimálbért kitermeljük. Ehhez igyekezni kell, sokat izzadni, és nem törődni azzal, hogy kék-lila foltos lesz az ember lába a létrától, vagy hogy az ágak össze-vissza karcolják a kezét.

 

A cseresznyeszedés jóval sziszifuszibb munka a baracknál, és feleannyira sem izzad le az ember közben. Itt kisebb vödröket kell megtölteni, amikért 5.5 dollárt kap az ember. Ebben a munkában sokkal több finommotorika kell, mert a cseresznyéket nem lehet kettesével a vödörbe rakni, sem pedig úgy, hogy a zöld szára esetleg nincs már rajta. Szigorúan egyesével és a zöld kis száracskával együtt szabad csak.

 

6 napot töltöttem itt, változatos időben – hol esőben, hol rekkenő meleg napsütésben – dolgozva. A kocsiban aludtam, de az egyik házikóban a konyhát és fürdőt két másik munkással megosztva használtam. Igazán vidám napok voltak ezek, teljesen felszabadultnak éreztem magam – a legalább 100 karcolás ellenére, amiket begyűjtöttem. A „lakótársaimmal” nagyon jókat beszélgettünk, és egyik nap még a gyümölcsösben talált nagy pöfeteggombát is elkészítettem egy közös vacsorára.

 

Még egy hét

 

Január 9-én aztán elköszöntem és továbbálltam. Ez idő alatt több, mint nettó 800 dollárt kerestem, így elégedetten távoztam. Nem túl messze a gyümölcsöstől letértem az útról, hogy megnézzek egy régi függőhidat, mely rengeteg ilyen hídnak az utolsó, még álló példája. Teljesen egyedül voltam itt, és a fantasztikusan szép víz partján le is ültem meditálni egy órát, mielőtt továbbindultam.

Az út további része főként legelőkön vezetett, és nagyon ritkán láttam csak kocsit. Nyugatnak tartottam, és délután meg is érkeztem Lumsdenbe. Ez a városka kialakított egy ingyenes éjszakázóhelyet a központjában, ahol szívesen látják a „freedom camper”-öket, mint amilyen én is vagyok. A hely egy vonatállomás peronját idézi, még két szerelvényt is hoztak ide. Én az egyik tövébe álltam be a kocsival, hogy délután már viszonylag árnyékban legyek.

 

Brigi jöttéig szinte pontosan egy hetem volt még hátra, és itt volt könyvtár is, ahol tudtam tölteni az elektronikai kütyüimet, frissíteni a Polarsteps-et, és beszélni rendesen a családdal is. Ja igen, a Polarstepset érdemes nézni, töltök fel oda képeket rendszeresen, és ott térképen is tudjátok követni, amit itt olvastok!

Ez a hét nagyon más tempót kívánt tőlem – olyant, amilyen maga a hely is. A könyvtár csak heti háromszor volt nyitva, és őszintén – itt semmi nem történik. Legalább sokat olvastam – kiolvastam 5 könyvet is. Passzívságomnak egyik fő oka volt, hogy nem akartam semmit megnézni, amit utána nemsokára úgy is együtt fedeznénk fel, mikor Brigi visszatér.

 

Volt még egy kis étterem is, ahol kipróbáltam a polenta-chipszet – kakukkfüves és chilis polenta, amit aztán hasábokká formálva olajban kisütnek – édes chili szósszal. Egyszerűen fantasztikus volt!

 

Újra itt a másik felem

 

Január 17-én véget ért a várakozás, izgatottan autóztam északabbra, fel Queenstownba. Brigi gépe ugyan csak este érkezett, de be akartam vásárolni és elfoglalni a szállást, hogy azzal már ne legyen gond később. Ebédre ettem sushit, bevásároltam, és felvettem a kulcsot egy fantasztikus kis eldugott szobához a Pinewood Lodge-ban. Mivel éjszaka alig aludtam, így még ledőltem aludni pár órára, mielőtt este 7 körül kiindultam volna a reptérre.

Ez a queenstowni reptér rettentő bájos! Nagyon kicsi és elég modern, abszolút családias hangulatot áraszt magából. A bejárat mellett még egy hippi társaság gitározott és énekelt is, mikor bementem.

Nagyjából fél óra várakozás után már repült is karjaimba Brigi, és ezzel végre igazán kezdetét vette a második új-zélandi roadtripünk.

 

Queenstown

 

Másnap bejártuk Queenstown bejárásra érdemes részeit. Nyüzsgő városka, tele étteremmel, turistával, élettel. Dombokkal-hegyekkel és tóval körülvéve nagyon más, mint a hatalmas síkságon elterülő, a 2011-es földrengésből még lábadozó Christchurch. Miután a kis félszigeten lévő botanikus kertben is elidőztünk, egy thai étteremben hihetetlen finom Pad Thai tésztát ebédeltünk. A kis strandnál bazsalikomos-narancs és boysenberry-alma-eper fagyit majszolva élveztük az életet.

 

Nemsokára a közelgő eső elől visszahúzódtunk a szállásra, ahol maratoni tervezgetés vette kezdetét, hogy merre is induljunk, miket csináljunk majd először.

 

Másnap kicsekkolás után felsétáltunk a Queenstown Hill-re, hogy kicsit föntebbről csodálhassuk meg a várost.

 

Délután kigurultunk Queenstownból és a DOC (Department of Conservation) által fenntartott Twelve Mile Delta Campsite-on vertünk tanyát. Ez a várostól 13 kilométerre fekvő kemping a legközelebbi budget megoldás azoknak, akik nem csak átutazóban szeretnék megnézni Queenstownt. Fejenként 13 dollárért ugyan nem kap sokat az ember, de amint figyelembe veszi, hogy a városban a legolcsóbb helyen is minimum 30 lenne, már nem is fáj annyira. Ráadásul ez a kis hely tóparton fekszik, fantasztikus felfrissülést kínálva.

 

 

Ben Lomond

 

Egy pihenős-feltankolós nap után a Moke Lake kempingben éjszakáztunk. A víz itt melegebb volt, mint a lenti tóban, így át is úsztam a kis félszigetre.

 

Másnap kora reggel visszagurultunk Queenstownba, leraktuk az autót a botanikus kertben, és lévén vasárnap reggel 8 óra volt, a néptelen utcákon sétáltunk a Gondola aljához. Döbbenetesen meredek domb aljában álltunk, és csak találgattuk, hol vezethet az út felfelé a fenyőfák árnyékában. Végül vettünk egy nagy levegőt és nekiindultunk a 8 órás oda-vissza útnak fel az 1748 méteres Ben Lomondra. Igaz, könnyíthettünk volna az életünkön, ha 35 dollárért fel, majd le vitetjük magunkat a Gondola kis kabinjainak egyikében, de ezt a 70 dollárt most inkább megspóroltuk.

 

A fenyők árnyékában valóban igen meredeken emelkedett a Tiki Trail, mely hegyikerékpár-ösvények között haladt. Nagyjából 1-1.5 óra alatt értünk fel a felvonó tetején kialakított állomáshoz. Itt vannak boltok, egy étterem, fagyizó, és még bungee jumping is. Még egy érdekes, leginkább a gokart és a bob keverékére emlékeztető szórakozási lehetőség is van itt, az úgy nevezett Luge.

Miután itt pihentünk egy keveset, egy könnyebb szakasz következett, bár ekkor már hamar kiértünk a kopár, napsütötte részekre. Az utolsó egy óra meredek mászás felfelé, így aki ide igyekszik, tartogasson energiát erre a részre! A csúcsra érve az addig is fantasztikus panoráma még inkább kitárult előttünk, és elégedetten ültünk le a sziklákra pihenni egy kicsit.

Nemsokára feltűnt egy kea papagáj is, ami a világ egyetlen hegyi papagája. A faj példányai közül amelyek turisták által látogatott helyeken élnek, sokan igazi kéregetők/lopkodók lesznek. Ezzel sem volt máshogy, az emberektől nem félve végignézte a táskákat és próbált valamit csenni magának!

 

Lefelé már tele volt élettel a Gondola tetejénél lévő állomás, mi újra megálltunk egy kicsit pihenni és Brigi kávézott egyet a panorámás étteremben. Legalulra végül majdnem percre pontosan délután 4-kor értünk, 8 órával indulás után – melyből legalább 1-et pihenéssel töltöttünk. Ha erre jártok és bírnátok – ki ne hagyjátok!

 

Glenorchy Day Trip

 

Állítólag a Queenstown-Glenorchy út a világ egyik legjobb vezetési élménye. Mármint a szépségét nézve. Nekünk elég felhős napunk volt, amikor elindultunk, arra is számítottunk, hogy megázunk ott. Végül ez elkerült, és mikor odaértünk már az idő is szépen kitisztult. Mivel az egyetlen út ide az, amin jöttünk, így pár órát töltöttünk csak itt, majd visszaautóztunk. Az út valóban szép volt, és egy nagyon jót sétáltunk az ottani kicsit lápos vidéken – de beszéljenek itt inkább a fotók.

 

 

Ugrás!

 

Január 23-án reggel izgatottan érkeztünk az NZone irodájába Queenstownban. Előző nap Glenorchyban lefoglaltuk életünk első ejtőernyős ugrását, és most épp arra készültünk, hogy hamarosan 12.000 láb (3657m) magasan kiugorjunk egy repülőből. Itt az irodában megmérték a súlyunkat, majd aláírattak velünk egy papírt, hogy itt bizony meg lehet halni, és ilyen esetben az új-zélandi törvények alapján igen nehéz bármiféle kártérítéshez jutni, hiába pereljük őket. No Brigi itt némi pánikrohamot kapott, de már be volt fizetve a buli, úgyhogy irány a busz!

Nagyjából 20 perc múlva kiértünk az ugrózónához, ahol beöltöztünk és beosztottak mindenkit egy profihoz, aki a hátunkhoz lesz szíjazva, és igazából csinál mindent, amíg mi zuhanunk. Én egy kissé mogorva embert kaptam, de Briginek szerencsére pont egy mosolygós vidámabb férfi jutott. Némi várakozás után beszálltunk a kis Cessna gépbe, ahol menetiránynak háttal, két sorban ültünk. Nem voltak székek, az egész padló matrac-szerű volt, ezen két hosszúkás padrész, amit a lábunk közé véve ültünk egymáshoz szorosan közel.

 

A füves felszállópályán hamar felemelkedett a gépünk, ami nagyjából negyed óra alatt küzdötte le a 3600 méteres szintkülönbséget, s ezalatt mi gyönyörködhettünk a panorámában. Mire kinyílt az ajtó az ugrózóna fölött, mi már becsatolva, védőszemüveggel és kis sisakkal a fejünkön, szívünkkel a torkunkban vártuk az elkerülhetetlent.

 

Pár ember után Brigi következett, és nagyon fura látvány volt, amikor egyszer csak eltűnt a gépből! Ráadásul olyan hangja volt, mintha az autópályán állva elhúzna közvetlenül mellettünk egy autó. Ezután én következtem. Előrecsúsztunk az ajtóhoz, ahol én már csak a peremen ültem. A lábam hátrahajtottam, a fejem pedig a profi vállára hajtottam, kezemmel a teljes testes hámba kapaszkodtam a mellkasomnál. A homorú testtartást kérték, így gondolom könnyebb kibillenteni minket a gépből, és szabadon megtalálni a „hason fekvő” pozíciót a levegőben. Egy pillanat sem volt, és már zuhantunk lefelé. A testem fel sem tudta igazán fogni az érzést, hogy pár másodperc alatt 200-ra gyorsulva zuhant lefelé. 45 másodpercig zuhantunk, közben jobbra-balra nézelődve próbáltam befogadni a látványt, miközben a nyitott szám „lebegett”. Az ejtőernyő nyitásnál azt éreztem, hogy max. 10 másodperc volt az egész, az időérzékelésem teljesen megbolondult. Innen még 4-5 percet siklottunk lefelé, egy ideig én irányítottam az ernyőt. Végül lábat magasra emelve seggreülve landoltunk, és el sem hittem, mi történt.

Brigiék kevesebb trükközéssel siklottak lefelé, így én értem földet előbb, s integettem neki, mikor megtaláltam a szememmel, majd odafutottam hozzá, mikor ő is földet ért. Érdekes módon, mindkettőnkben olyan érzés maradt, hogy mintha csak álmodtuk volna.

 

Fiordland National Park

 

Az ugrás által kissé megugrott adrenalinszinttel hagytuk magunk mögött Queenstownt. Lumsdenben aludtunk kettőt, ahol további tervezgetést iktattunk be egy könyvtárazós napon, és muszáj volt Briginek is megmutatnom a polenta-chipszet – nagy döbbenet és teljes siker.

 

Lumsden után január 25-én Te Anau-ban feltöltekeztünk és északnak fordultunk Milford Sound irányába. Útközben sétáltunk egyet a Mistletoe-tónál, majd pár fotószünetet beiktatva megérkeztünk a Cascade Creek kempingbe, ahol a következő pár éjszakát töltöttük. Tökéletes bázis ez a környék felfedezéséhez, egy mesebeli kis erdő szélén.

 

Key Summit

 

Másnap két, 3-3 órás túra volt tervbe véve. Először a Key Summit-ra sétáltunk fel, ahol a sűrű erdő szintje fölé emelkedve gyönyörű kilátás nyílt körbe. A 918 méter magasan lévő csúcson aztán hitetlenkedve olvastuk az információs táblát, hogy pár évezreddel ezelőtt itt most 500 méteres jégtakaró alatt lennénk – egy gleccser alatt. Az út ide nagyon rendesen kialakított volt, hisz ez része a Routeburn Track-nek, ami egy Great Walk. No, hogy is van ez?

Új-Zélandon van pár többnapos túraútvonal, amikre a nyári szezonokban előre kell foglalni szállást, olyan népszerűek. Ezeket hívják „Great Walks”-nak. A legnépszerűbb ezek közül a Milford Track, ami olyan, mint az új-zélandi Working Holiday vízum a magyaroknak – a jelentkezés megnyitását követően pillanatokon belül betelik.

 

 

Lake Marian

 

A második túránkról azt hittük sokkal könnyebb lesz, hisz a tavat, ahova igyekeztünk, sokkal magunk alatt láttuk a távolban. A parkolóból egy kis függőhídon átérve az ösvény valóban szépen kialakított volt – az első húsz percben. Utána kanyargós, köves, sokszor meredek volt fölfelé a buja esőerdőben, fárasztóbb, mint a Key Summit. Sebaj, élveztük a sétát is, viszont amikor megláttuk a tavat... A Marian-tó eddig a legfestőibb, amit Új-Zélandon láttam. Ha nem hisztek nekem, nézzétek meg! Nagyon hideg a vize, lévén az eső mellett olvadt hóból táplálkozik leginkább, de jó volt úszkálni benne.

 

Mint utólag kiderült, Orsi és Gábor is pont ezen a napon jártak ennél a tónál, épphogy elkerültük egymást! Tudjátok, ők azok, akikkel 2016-ban New Yorkban futottunk össze, miután ugyan akkor néztük meg a Dzsungel Könyvét a Times Square mellett. Most csak egy hajszálon múlott, hogy elkerültük a nászutazó párt.

 

Mivel viszonylag korán végeztünk, elnéztünk még a Humboldt Falls-hoz is, ami egy szép magas vízesés, és max. 10 percet, ha kellett sétálnunk a parkolóból.

 

 

 

Milford Sound

 

Január 27-én (épp, mikor 27 hónapja voltunk együtt) kora reggel legurultunk Milford Soundba. Minden utazó ódákat zeng erről a helyről, így izgatottan vezettem a meredek hegyoldalak között. Elvileg ez az egyetlen olyan „sound”, amihez vezet autóút, és így rengeteg turistát is vonz. Egy hatalmas gránitsziklába vájt, 1200 méteres alagúton is át kell kelni, ami közlekedési lámpával ellátva biztosít mindig egyirányú forgalmat. Ez az első olyan alagút életemben, ami rendes szintkülönbséget is leküzd a föld alatt. Míg a Homer Tunnel bejáratánál még 945 méter magasan voltunk, az alagút után már csak némi szerpentin vár ránk, míg tengerszintre érkezünk, ahol a kikötőben már vár a hajónk. A kikötőn kívül itt még van két szálláshely, és lényegében ennyi. Egy állandó lakos sincsen, az itt dolgozók ideiglenes szálláson laknak.

Sok különféle társaság működtet itt hajókat. Egy alaposabb utánaolvasás után úgy döntöttünk, nincs igazi különbség köztük, így mi a Jucy reggel 9-es járatával mentünk. Teljesen elégedettek voltunk a választásunkkal, többször is lelassítottunk amikor állatok (delfin, fóka) közelébe értünk, illetve két vízesés alá is „beálltunk”. Leírni kevéssé lehet milyen volt, így inkább a képekre hagyom most a mesélést.

 

 

Szülinapi túrázás

 

Milford Sound után két nappal a Monowai-tó partján arra ébredtem, hogy már 27 éves vagyok! Repül az idő, hisz még csak tegnap indultunk utazni 24 éves fejjel...

Erre a napra egy 6 órás túrát néztünk ki a Green Lake-hez, aminek a végén ott alszunk majd egy kunyhóban, és másnap visszatúrázunk a kocsinkhoz. A túrahátizsákomat már előző este bepakoltam, és Brigi is hozta a normál hátizsákját. Te Anau-ban korábban beszereztük az ilyen kunyhókban való alvásra jogosító jegyeinket, így minden készen állt az indulásra.

 

A túra első órája viszonylag sík terepen haladt az erdőben, majd nagyjából 1.5 órán keresztül fel-le haladtunk, mielőtt valóban elkezdtünk mászni úgy 2.5 órán keresztül folyamatosan. Egész úton csak egyetlen embert láttunk, de ő sem azon az ösvényen haladt, amelyiken mi.

 

Mikor kiértünk egy mezőre, már azt hittem, hogy lényegében ott is vagyunk – de tévedtem. Innen még egy óra meredek és technikás ereszkedés következett, mire elértük a tó szintjét és fellélegezhettünk. Ez a hely valami eszméletlen szép volt. Más, mint Milford Sound a maga erőteljességével, ez sokkal inkább békét sugárzott. A kunyhó a tóparthoz közel volt, és a reggel nyolc órás indulásunknak köszönhetően mi voltunk az elsők aznap. Gyorsan ettünk egy szendvicset, átöltöztünk és mentünk felfrissülni a tóba. A szélén szép zöld a víz színe, de hamar mélyül, és így már viszonylag hamar nagyon mély kékbe vált át. Ahogy úsztam a napsütésben, a kezeim és lábaim is aranyban ragyogtak a sötétkék háttér előtt, valami fantasztikus volt. Soha jobb helyet egy szülinapon! Legutóbb Dominikán volt ilyen spontán arany-mélykék úszós élményem Scotts Head-nél, az is nagyon megmaradt.

 

Délután fotóztam, aludtam egyet a köves parton, kártyáztunk és élveztük ezt a gyönyörű környezetet. Sokáig azt gondoltuk egyedül leszünk éjszakára is, de 7 körül megérkezett az első hálótársunk, akit még 8-an követtek egészen este 10-ig. A 12 fekvőhelyből így 11 foglalt volt, és a csendes, privát kunyhóból nyüzsgő kis kemping lett.

Másnap a visszaút sokkal pihentetőbb volt, 4 óra alatt már a kocsinkál is voltunk, hogy egy fél óra pihenő után folytassuk ennek a gyönyörű országnak a felfedezését.

Please reload

Lenn a messzi délen - 2. rész

July 4, 2018

Hiánypótló sorozat - San Francisco

June 12, 2018

Hiánypótló sorozat - Izland

February 7, 2018

Lenn a messzi délen - Új-Zéland, Déli-sziget

February 3, 2018

1/8
Please reload

Ajánlott bejegyzések