©2017 by Benceutazik

Hiánypótló sorozat - San Francisco

June 12, 2018

 

 

Az elfelejtett pecsét

 

Reykjavíkból 9 órát repültem, már gyűrűvel a zsebemben. Izgatottan tervezgettem magamban, hogy is kérjem meg majd Brigi kezét, és nagyon reméltem, hogy addig is el tudom rejteni a gyűrűt. A tervezett lánykérésig még majd’ egy hónap volt hátra, és lévén a hátizsákomban volt mindenem, joggal aggódhattam, hogy véletlenül Brigi kezébe akad egyszer. Nehéz lett volna kimagyaráznom, hogy is ugrott be oda egy gyémántgyűrű.

 

A repülőút maga kifejezetten kényelmetlen volt, lévén fapados járattal utaztam – mégiscsak backpacker volnék. Ennyire fapadra viszont még én sem számítottam, meglepett ugyanis, hogy a 9 óra alatt egy csepp vizet sem biztosítottak – venni persze lehetett. Szerencsére mellettem pont nem ült senki, így kicsit kényelmesebben utazhattam, mint a többiek. Panaszra így sincs azonban okom, arányaiban fillérekért eljutottam a Nyugati-partra.

 

Brigi sokat aggódott azon, hogy az USA-ból kifelé szóló repülőjegy nélkül vajon beengednek-e majd engem, de én nem sokat tűnődtem ezen. San Francisco repterére késő délután érkeztem, a határon pedig minden probléma és kérdés nélkül jutottam át. Valami cetlit még le kellett adni egy embernek a csomagok felvétele előtt, s ott vettem észre, hogy bizony nem kaptam pecsétet az útlevelembe. Igen, konkrétan annyira nem izgatta a határőrt mi járatban vagyok, hogy vissza kellett mennem pecsétet kérni! Mondanám, hogy ennyit a szigorú USA határról, de egy héttel később Brigit Svédországban addig nem engedték fel az Oakland-be tartó gépére, míg nem vett egy kifelé szóló jegyet...

 

Fűszag és szandál-dilemma

 

Ezután szépen bemetróztam a városba, és a Union Square-től nem messze már vaksötétben jöttem fel a felszínre. Először nem értettem, mi az a jellegzetes átható szag, ami terjengett mindenhol, míg a hostelig sétáltam. Nagyjából fél perc kellett, hogy leessen, ez bizony nagyon erős fűszag. Nem akartam elhinni, de ahogy nézelődtem 5-10 perces sétám során, teljesen bizonyossá vált – ez bizony marihuána. Jobbra-balra voltak hajléktalanok, és péntek lévén a szórakozóhelyek előtt is sokan várakoztak. Megdöbbentő volt számomra, hogy egy ilyen világvárosban, ráadásul a központban ez ennyire elfogadott lehet.

 

Egy kiadós alvás után másnap a legfontosabb dolgom volt, hogy szandált vadásszak magamnak. Amit a Karib-tengeren vettem, már kellően szét volt szakadva New Yorkban is, így Skóciában búcsút vettünk egymástól. Október hetedike volt ugyan, de a legalább 25 fokos melegben a meleg bakancsomban majd’ megfőttem. Legalább tíz boltban jártam a Union Square környékén, de mindenhol ugyan azt a választ kaptam: pont most váltottak őszi kollekcióra, és már nincs náluk szandál. Ekkorra már szakadt rólam a víz, de mint mindig, a világegyetem gondoskodott rólam. Egyetlen boltban ugyanis a kérdésemre hátulról előhoztak _egyetlen_ megmaradt szandált, ami _véletlenül_ pont az én méretem volt! Eléggé húztam ugyan a számat, mikor kiderült, hogy 100 dollárért vesztegetik, de legalább volt! Azt kell mondjam egy nagyon jó befektetés volt végül, mert még most 1.5 évvel később is ezt a szandált nyűvöm, pedig jártam vele lávamezőn, vulkánon, sivatagban és esőerdőben is.

 

Welcome Brigi!

 

 

A következő 5 napot barátoknál töltöttem, és gondosan elrejtettem a gyűrűt az edénykészletembe, amit a tervek szerint nem használunk majd mostanában. Igyekeztem minél kevesebbet látni a városból, hogy majd ketten együtt fedezhessük fel. Tizenkettedikén aztán kimentem Brigi elé az oaklandi reptérre, ahol minimum 1.5 órás várakozás után végül felbukkant a Kedvesem is, s egy hosszas ölelés után bemetróztunk a belvárosi hotelünkbe.

 

Másnap kéz a kézben nekivágtunk felfedezni a várost egy kicsit, s szívemből mondom, térdig jártuk a lábunkat. Muszáj volt a Cable Car-al indítani a napunkat, ahol már reggel fél 9-kor hosszú sor kígyózott. Érdekesség, hogy a Powell Street-nél lévő végállomáson így fordítják meg a szerelvényeket:

 

A kihagyhatatlan "villamosozást" a Lombard Street-nél szakítottuk meg. Azért idézőjeles, mert ez igazából nem villamos. A két sín között fut ugyanis egy vájat, amelyben acélkábel található, s lényegében ez húzza a kocsikat. Ehhez külön van egy generátorházuk, ami az összes szükséges energiát termeli. A kábelek a különböző vonalakon folyamatosan mozognak, s a "villamost" kezelő ember feladata, hogy megállók előtt lecsatlakozzon róla, majd indulásnál újra elkapja a kábelt. Node vissza a Lombard Street-hez! Ennek az utcának egy háztömbnyi része igen híres, a világ legkanyargósabb utcájaként tartják számon. Talán jól szemlélteti milyen híres, hogy nyaranta átlagosan 17.000 turista látogatja meg egy nap alatt... Igencsak idegesítő lehet a töménytelen mennyiségű ember az ott lakóknak.

 

Innen tovább mentünk, míg egyszer csak a házak között meg nem pillantottuk a Golden Gate hidat, ahogy előbukkant a fák és házak takarásából.

 

 

 

Ücsörögtünk kicsit a parton – bal kéz felé a GG híd, jobb kéz felé az Alcatraz látszott, s úgy éreztük: soha rosszabbat. A part mentén sétáltunk vissza, megnéztük a Fisherman’s Warf-ot, a Pier 39-t a gyönyörű körhintájával. Könnyed, gondtalan nap volt ez is, mikor a legnagyobb gondunk az volt, hogy fish’n’chips-et, calamarit, vagy cipóban árult levest együnk-e. Végül az ikonikus Ferry Terminal épületében kialakított árus pultok között bolyongtunk kicsit, s itt kipróbáltam egy bogaras csokit, amibe konkrétan valamiféle bogarak voltak bedolgozva. Nem mondhatnám, hogy különösen tetszett, de rossz sem volt. Tapasztalatnak szuper, de elég volt egyszer roppanós bogár-testeket falatozni. Innen visszakanyarodtunk a belváros felé, ahol a kínai negyedben bóklásztunk egy órát, mielőtt végre a Union Square-en leülve pihentünk egy kicsit, hogy utána egy mozizással zárjuk a napot.

 

 

 

Régi és új barátok

 

New York-ból ismertünk néhány hippit, akik meghívtak magukhoz pár napra Észak-Kaliforniába, ha bármikor erre vetődnénk. A meghívásnak eleget téve kicsekkolás után a Greyhound pályaudvar felé indultunk. Igencsak megdöbbentünk, mikor a hölgy közölte, hogy nincs több jegyük az aznapi egyetlen buszra Ukiah felé! Nem akartunk még egy éjszakára szállást keresni most a városban, és az ismerőseink már vártak minket, de mit lehet ilyenkor csinálni? Az egyetlen ami eszembe jutott, hogy interneten próbálok meg jegyet venni, hátha valaki nem veszi át a sajátját negyed órával indulás előttig. Sikerült is vennem két jegyet, de ekkorra már tűkön ültünk, hiszen csak 15 perc választott el minket attól, hogy San Francisco-ban ragadjunk. Végül felszálltunk, és hamar kiderült, hogy a sofőrünknek fogalma sincs merre kéne felhajtani az Oakland-be vezető hídra. Nagyot mosolyogtunk, mikor hátraszólt, hogy ha bárki tudja merre is kéne pontosan menni, akkor ne szerénykedjen és dobja be a közösbe a tudását. Mint kiderült, szerencsétlent utolsó pillanatban rángatták be erre a járatra, mert az eredeti sofőr nem jelent meg. Oaklandig átvitt minket, ott átszálltunk, és utána már csak suhantunk észak felé.

Ukiah-ban már vártak minket a busznál és együtt indultunk a szőlőbirtokok mögötti kis dombon fekvő birtokra. Örültünk a new york-i barátoknak, és megismerkedtünk a többiekkel is, akik itt töltötték az őszt. Vacsora után felvertük a sátrunkat és vidáman feküdtünk le aludni.

 

 

 

Only in California

 

A következő 10 napunk nagyjából ugyan olyan nyugodt rutin szerint telt tele pihenéssel, meditációval, mély beszélgetésekkel. A közösség délelőttönként általában dolgozgatott valamit – általában a konyhakerttel, vagy az új vályogház építésével foglalatoskodtak. Többször besegítettünk, de amikor nem volt rá szükség, csak ücsörögtünk, beszélgettünk és élveztük a gyönyörű kaliforniai időjárást. Minden nap valaki más főzött, és ebéd előtt mindig meditáltunk 20 percet. Délutánonként sétálgattunk, beszélgettünk, és rendszeresen zenéltek, akik értenek hozzá. Néhányszor tábortűz körül ültünk este, és csak élveztük az életet. Lehet nem nekem való ez az élet hosszútávon, de az biztos, hogy ezek az emberek nem sokat stresszelnek egy nap.

 

Egyik nap szóltak páran, hogy mennek meglátogatni egy barátjukat, aki marihuánát termeszt, s van-e kedvünk velük tartani. Összenéztünk egy pillanatra, hisz Magyarországon felnőve a marihuána az illegális kategóriába esett a fejünkben, s hirtelen nem tudtuk mit válaszoljunk. Látván a bizonytalanságunkat elmagyarázták, hogy Kaliforniában -legalábbis egyes megyéiben – legális marihuánát termeszteni (engedéllyel persze). Feldolgozni és árusítani viszont már illegális, így ezzel nem is foglalkoznak. Minden termesztő le kell adja a „termést” valamiféle hivatalnak, akik aztán feldolgozzák és orvosi célokra árusítják. Miután átbeszéltük Brigivel, úgy döntöttünk miért is ne? Hozzányúlnunk nem kell, ha termeszteni legális akkor pedig miért is ne nézhetnénk meg? Ráadásul olyan tapasztalatnak tűnt, amire máshol igen nehezen tehettünk volna szert anélkül, hogy kockázatot vállalnánk.

 

Nagyjából két óra autózás után megérkeztünk hát Laytonville-be, ahol isteni finom rántott gombát ettünk egy helyi fogadóban, mielőtt a hegyek között megbúvó kis farmra mentünk volna.

 

Még meg sem álltunk az autóval, mikor már megcsapott egy ismeretlen de nagyon jellegzetes illat – a marihuána virágának illata. Mindig is azt hittem, hogy a marihuána jellegzetes levele az, amit az emberek elszívnak. Döbbentem hallgattam, mikor a körbevezetés során felvilágosítottak minket, hogy bizony a virág részét hasznosítják csak. Itt alakulnak ki a hallucinogén és a gyógyhatású anyagok is. Kicsit úgy éreztem magam, mint mikor a szerecsendió gyárban vezettek körbe minket Grenadán. Megtudtuk, hogy nagyon sok féle különböző tő létezik, és az orvosi célokra használt marihuánákban nincs is, vagy nagyon alacsony a hallucinogén-anyag tartalom. Ha jól emlékszem, nagyjából 40-50 tövet láttunk, melyek 1.5-4 méter közötti magasságúak voltak, és meg kell mondjam, egyszerűen gyönyörű növények. Az illatát egészen megszerettem, habár cigit vagy jointot biztos nem szívnék, attól mindig rosszul vagyok. Hatóságilag rendszeresen ellenőrzik, hogy betartják-e a telkenkénti engedélyezett növényszámot, s hogy valóban leadják-e az egész termést. 

A kis túránk után a délután további részét az itt lakókkal beszélgetve töltöttük, s kicsit fürödtünk a helyi patakban is, mielőtt este visszaindultunk volna Ukiah-ba.

 

Évforduló a börtönben

 

Az utolsó napunkon a többiek kérésére főztünk egy isteni jó gulyáslevest. Igaz, hagyma helyett lilahagyma, fehérrépa helyett pedig parsnip jutott, de legalább csipetkét tettünk bele! Nagyjából 6 litert főzhettünk, de negyedóra múlva már egy csepp sem maradt belőle, s mindenki jóllakott óvodásként boldog mosollyal pihent utána. Október 26-án végül búcsút vettünk hippi barátainktól és visszabuszoztunk San Franciscoba.

 

Az évfordulónkat nem szerettük volna hostelben tölteni, így kivettünk egy olcsó szobát 4 éjszakára a belvárosi Post Hotelben, pár saroknyira mindössze a Union Square-től. Másnap – az évfordulónk reggelén – elvittem Brigit reggelizni a Honey Honey Cafe’n’Crepery-be, ami lényegében egy kávézó-palacsintázó-reggelizőhely.

 

Olyan finom palacsintát és bagelt ettünk, hogy pár nappal később még egyszer ettünk itt.

Ekkor már a zsebemben lapultak a meglepetés jegyek az Alcatrazba, mert Brigit mindig is érdekelte a híres börtön. Szegény nem értette, miért sürgetem át a városon, mikor egy nyugis városnézős napot terveztünk mindössze, de mikor a kikötőbe értünk és elárultam a meglepetést, rögtön megbékélt.

 

Átkompoztunk a szigetre, ahol a létesítmény fő épületében életem legjobb audio-túráját hallgatva jártuk körbe a termeket s cellákat. Volt börtönőrök és rabok is közreműködtek a hanganyag összeállításában, s a hangjukat hallgatva nagyon is visszarepítettek abba az időbe, mikor ők még itt dolgoztak/raboskodtak.

 

Az egyik legérdekesebb pontja mégiscsak talán az volt a túrának, amikor kiderült, hogy 1969-ben 89 indián – s azok támogatói – elfoglalták a szigetet. Ekkor a börtön már 6 éve nem működött, s a megszállás 19 hónapon keresztül sikeres volt, amikor is az amerikai kormány erővel kirakta őket onnan.

 

Több órát töltöttünk a szigeten mászkálva s felfedezve a különböző épületeket. Külön mosolyogtunk azon is, hogy igen, bizony az első évfordulónkat egy börtönben ünnepeltük. Sebaj, miután visszakompoztunk a városba, ettünk egy hatalmas pizzát és sétálgattunk a városban.

 

A következő 2 napban rengeteget mászkáltunk, megnéztük a Painted Ladies házegyüttest, a Golden Gate Parkot, sőt azon keresztül egészen az óceánig kisétáltunk. Itt mártottam bele a lábam először a Csendes-Óceánba, de csak pár nap múlva Hawaii-on fürödtem meg életem harmadik óceánjában is. San Franciscoban vettem azt a North Face pólómat is, amin a kilométer-jelző végtelent mutat, s a mai napig hordom. Sok érdekes utcát, falfestményt és embert láttunk itt, a város hangulata igazán egyedi és utánozhatatlan. A mai napig bánom viszont, hogy a Golden Gate hídra túl fáradt voltam már elsétálni, így konkrétan a hídon sosem jártam - még. Itt egy nagy galéria, érdemes a képekre kattintva külön-külön is megnézni őket - a város sokszínűségét így tudom legjobban szemléltetni. :)

 

 

Október 30-án aztán magunk mögött hagytuk a szárazföldet, és Hawaii felé vettük az irányt. Brigi ekkor még mit sem sejtett arról, hogy két nap múlva meg fogom kérni a kezét...

Please reload

Lenn a messzi délen - 2. rész

July 4, 2018

Hiánypótló sorozat - San Francisco

June 12, 2018

Hiánypótló sorozat - Izland

February 7, 2018

Lenn a messzi délen - Új-Zéland, Déli-sziget

February 3, 2018

1/8
Please reload

Ajánlott bejegyzések