©2017 by Benceutazik

Lenn a messzi délen - 2. rész

July 4, 2018

Hol is hagytam abba legutóbb?

 

Igen, tényleg, a 27. szülinapomon tett túránál a Green Lake-hez. Mikor tovább indultunk innen, egy nagyon meglepő dolog történt velünk út közben: láttuk az egy évvel ezelőtti kocsinkat, amit mi csak az Északi-szigeten használtunk! El sem hittem, hogy valóban ez volt az a kocsi, márpedig a rendszám nem téved.

Egy régi aranybányával és drágakő-stranddal odébb meg is érkeztünk következő állomásunkra, Invercargill-ba. Ekkorra már tudtuk, hogy érkezik egy ciklon pont oda, ahol mi vagyunk, így a városon átautózva még délebbre, rögtön Bluff felé vettük az irányt. Itt ér véget Új-Zéland 1-es számú főútja, aminek északi végét (Cape Reinga) nagyjából egy évvel ezelőtt látogattuk meg. Itt található egy híres tábla is, amin különböző városok és azok innen mért távolsága van feltüntetve. Ezen kívül számomra elég csalódás volt a hely, ha őszinte akarok lenni.

 

Nagyon be kellett már húzni a nyakunkat ekkor az erős szél miatt, így nem is időztünk sokáig a kellemetlen időjárásban.

Az következő néhány éjszakát egy volt szénbányából kialakított tavas-kertes-vadkacsás kempingben töltöttük, Invercargill közelében. Ezek a kacsák ugyanakkor már hozzászoktak a kempingezőkhöz, és néha már-már pofátlan módon kunyeráltak kaját tőlünk. Úgy döntöttünk, hogy itt megvárjuk míg elvonul a 100 km/órásra ígért vihar. Két napig tehát főként Invercargill könyvtárában töltöttük az időnket. Mikor vegán éttermet kerestünk, kidobta ezt az épületet, amit pont láttunk is az ablakból! :)

 

 

Elkezdtem megírni a januári kalandjainkat, amit pár nappal később posztoltam is akkor. Nagyon finom vegán burgert ettünk a BurgerFuel nevű burgerezőben, és megnéztük moziban a Legsötétebb Óra című filmet. Kint pedig közben valóban tombolt a ciklon, bár koránt sem annyira, mint amit pár héttel később a sziget északi részén tapasztaltunk. De erről majd később.

 

 

A lehető legdélebben

 

Sokan tévesen azt hiszik, hogy a valamiért nagy népszerűségnek örvendő Bluff Új-Zéland Déli-szigetének legdélebbi pontja – pedig nem. A Déli-sziget legdélebbi pontja egy Slope Point nevű, legelőkkel körbevett partszakaszon van – itt kezdtük a következő napunkat. A népszerűségét/látogatottságát jól mutatja, hogy ide a bárányok között lehet kisétálni egy ösvényen, szemben a Bluff-ba vezető főúttal. Itt is van egy tábla, de ez lényegében csak azt mutatja, hogy innen a Déli-Sark közelebb van, mint az Egyenlítő.

A térképet nézegetve úgy látom, hogy innen délebbre már csak Argentína és Chile legdélebbi csücskében, illetve magán a Déli-sarkon lehetnék (ha az elszórtan található apró szigeteket nem számítjuk).

 

Következő megállónk a Curio Bay volt. Ide pingvint lesni jöttünk, és a szemerkélő esőben hosszan meresztgettük a szemünket, hátha megpillantunk egyet valahol. Ekkor még nem tudtuk, hogy napközben nagyon kis eséllyel fogunk pingvint látni, hisz ekkor kint vannak a tengeren élelemért. Kissé csalódottan sétáltunk át a szomszédos Porpoise Bay-be, ami a Hector-delfinek lakóhelye. Hawaii-i élményeink után szívesen úsztam volna velük, hisz a parttól mindössze 30 méterre lehetett látni őket – a mostani 12 fokos szeles-esős időben viszont inkább nem merészkedtem be a vízbe.

 

 

Nézni így is vidám volt őket, ahogy játszottak a hullámokkal, és olykor-olykor kiugrottak a vízből.  

Innen még útba ejtettük a Koropuku Falls-t, a McLean Fallst, s a Florance Hill-i kilátó után egy úgynevezett Gypsy Caravan-t is megcsodáltunk. Utóbbi egy mindenféle vicik-vacakot felvonultató nagy busz volt, még egy 200 forintos régi bankjegyet is találtunk a falon. A tervezett Cathedral Caves már zárva volt a dagály miatt, de így is jutott elég látnivaló egy napra, s még nem végeztünk!

 

 

 

Pingvinből sosem elég

 

A pingvintelenségtől kissé csalódottan érkeztünk meg a legújabb szálláshelyünkre, Kurameába. A jókedélyű tulajdonos nénivel beszélgetve kaptuk a tippet, hogy késődélután-este érdemes elmenni a Roaring Bay-be, ahol sárga szemű pingvinek fészkelnek. Több sem kellett nekünk, új erőre kapva neki is indultunk, hogy időben odaérhessünk. A kis lesben nagyjából fél órát várakoztunk, mire az első hazatérő pingvint megpillantottuk, ahogy kimászott a vízből és elbandukolt a fészkéhez

 

A távcsövünkön keresztül (amit mindenképpen javaslok hozni) részleteiben láthattuk hogyan mozog, tollászkodik, szárítkozik meg-megállva az egész napos kemény munka után. Hihetetlen, hogy ezek a szárazföldön kissé ügyetlenül mozgó lények akár 50 km-re is kiúsznak élelemért, s 160 méteres mélységbe is képesek lemerülni!

Az egyedi élménytől felvillanyozva kisétáltunk a képeslapra illő világítótoronyhoz, a Nuggets Point Lighthouse-hoz. Itt a lenti sziklákon még egy fókakolóniát is láttunk, ahogy változatosabbnál változatosabb pózokban ejtőznek. Fentről kicsit olyan volt, mint egy verseny, hogy ki tud a leglustábbnak tűnő módon heverészni.

 

 

Visszamentünk még egy órára a Roaring Bay-be, mert egyszerűen nem tudtunk betelni a pingvinek lesésével. Izgalmas volt, ahogy vártuk hol bukkan fel egy újabb a vízből. Az egyik akit láttunk, valahogy furának tűnt. Lassabban mozgott, picit mintha zavart lett volna. Távcsövön keresztül megláttam, hogy véres az egyik oldala, így jeleztem is a helyi vadőrnek, akik majd megvizsgálják és ellátják. Remélem azóta jobban van!

 

 

Dunedin fenn és lenn

 

           

Egy pihenős, sehovasemmenős, blogolós nap után tovább indultunk Dunedin felé. Ekkor még nem tudtam, de Queenstown mellett ez lett a másik kedvenc új-zélandi városom. A késői ébredés után ebédidőre érkeztünk, s elvittem Brigit egy étterembe, amit már előre kinéztem. Lévén a szülinapján egy ciklon miatt vesztegeltünk Invercargillban, szerettem volna kicsit bepótolni. A Watson’s Eatery volt a választott hely, az ünnepi menü pedig: Maláj Laksa, Buddha Bowl, és Coated Crispy Fries aioli szósszal. Desszertnek még befért egy Caramal-Apricot-Apple süti és egy Persian Chocolate Tart. A szokásos „kocsihátuljábanfőzünk” étkezéseink után ettől mozogni is alig bírtunk, mikor végeztünk. Legjobban mégis az mutatja a hely sikerét nálunk, hogy minden nap ott ettünk, míg Dunedinben voltunk, s itt estünk szerelembe a laksával.

Másnap reggel elvittük az autót szervízbe, hogy megcsináltassuk a WOF-ot rá. Ez olyan mint a műszaki, csak itt félévente/évente kell megcsináltatni a régebbi kocsikra. Mikor leparkoltunk, döbbenten láttuk, hogy nincsenek nyitva. Némi tanakodás után rájöttünk, hogy Waitangi Day van, az új-zélandiak egyik legfontosabb nemzeti ünnepe. No, akkor most merre? Irány az Otago-félsziget!

 

Egy hátsó úton vezettünk ki egészen a Sandfly Bay-ig, ahol a napszak miatt pingvineket ugyan nem láttunk, de különös partszakaszt igen. A félsziget legnagyobb dobása ugyanakkor mégiscsak a földnyelv csúcsán található albatrosz telep, amit már jó ideje védenek a helyiek. A kis múzeum részbe ingyen be lehetett menni, de a fészkek közelébe már csak fizetett túrával lehetséges. Az online talált vélemények alapján mi ezt inkább kihagytuk, mert állítólag se közel nem lehet jutni hozzájuk, sem fotókat készíteni nem szabad. Kint ugyanakkor volt szerencsénk több Royal Albatross-t (Királyi Albatrosz?) is látni, és tátva maradt a szám tőle. Hatalmasak és fenségesek voltak, ahogy az undok sirályokhoz képest vitorláztak a levegőben a maguk 3 méteres szárnyfesztávolságával. Igazán hálás voltam, hogy láthattam ilyet, és a látványuk megajándékozott azzal a hála-érzettel, amikor csak szimplán jó érzés létezni.

 

 

Ezután megnéztük a gyönyörű vasútállomást, ahol ezt a képet sikerült készítenem:

 

Nem Új-Zélandhoz illő sem az épület, sem nem hétköznapi, hogy skótdudást látni az utcán. Skóciában nagyon szeretem, mikor jó időben benn a városokban lépten-nyomon skótdudás zenél, de itt ez meglepett. Némi utánaolvasás után megfejtettük, hogy itt skót telepesek vetették meg a lábukat anno. Érdekesség, hogy a Dunedin név a skót Gaelic nyelv „Dún Éideann” névből származik, ez pedig Edinburgh megnevezése az ő nyelvükön. Az állomástól nem messze található a Settler’s Museum, tehát a telepesek múzeuma. Nem igazán szeretek múzeumokba járni, de ez igazán tetszett. Több különböző részleg volt, s mind más irányból közelítette meg Új-Zéland történelmét.

 

 

Délután a városban kóboroltunk, és próbáltuk megtalálni a húsznál is több falfestményt, amiről – többek között – ismert Dunedin. Korábban már kértünk egy Street Art térképet a helyi i-Site-on, így azt követve haladtunk az utcákon. Nagyon sok jó volt, mindenképp érdemes erre szánni 1-2 órát, de csak néhány kedvencünket mutatom most meg.

 

Este a kempingünkben nem volt zuhany, így a jéghideg óceánban mártóztam meg, nagyjából úgy néztem ki Brigi szerint, mintha Mr. Bean egyik komédiáját látta volna élőben. Este kicsit pánikba esve realizáltuk, hogy egy hónap múlva már megy tovább a gépünk innen, s mi még igazából csak a Queenstowntól délre található részeken jártunk – ami a sziget harmada-negyede. Ráérősen autózgattunk erre-arra, de most itt volt az idő, hogy összeüssünk egy menetrendet, így biztosítva, hogy belefér minden amit látni szeretnénk és a végén még lesz időnk eladni a kocsit is. Két éjszakába nyúló ötletelés és számolgatás kellett hozzá, de végül összehoztuk.

 

 

Harmadik napunkon Dunedinben végül sikerült eljutnunk a szervízbe, ahol a sokkterápiát sikeresen alkalmazó helyiek közölték velünk, hogy egy-két apróbb javítás mellett ki kell cserélni az első felfüggesztést és gumikat is – 1200 dollár. Igyekeztünk nem halálra vált fejet vágni míg eljöttünk, de a nap további részében csak kóválygott a fejünk, hogy akkor ezt-most-hogy? Másnap leadtuk az autót megjavíttatni, mert nem igazán volt más választásunk. A WOF nélkül nem vezethettük közúton, és pár héten belül el is akarjuk adni. Végül 1111 dollár lett, s bár az éttermi étkezésnek búcsút kellett intenünk, tény és való, hogy simábban siklottunk az úton, mint azelőtt.

 

Minden kék

 

 

Mielőtt végleg magunk mögött hagytuk volna Dunedint, még megálltunk a Baldwin Street-nél, ami állítólag a világ legmeredekebb lakott utcája. Nem tudom ez igaz-e, de az biztos, hogy a sok dilis ázsiai turista nagyon élvezi a helyet. Előtte reggel a Catedral Cove-hoz is lesétáltunk, erről beszéljenek a képek.

 

 

Észak felé tartottunk a parton, meg akartam mutatni Briginek a Katiki Point Lighthouse-t az ottani fókakolóniával, akikhez oly közel lehetett menni. Nem kellett csalódnunk, most is sokan ejtőztek a köveken, olykor mindössze pár méterre. Itt is láttunk pingvineket, akikhez múltkor nem volt szerencsém. Ez a kis félszigetecske nagyon idilli, ahogy a fókák játszanak a vízben, ahogy a kicsinyeik botladoznak, vagy épp egy nyúl miatt felröppen 50 sirály.

 

 

Innen nem messze van a Moeraki Boulders, ahova most szerencsésen apálykor érkeztünk, így teljes mértékben látszottak a kövek. Érdekes geológiai képződmények, amiről még ma is vitáznak a tudósok, pontosan hogy alakulhattak ki.

 

 

Oamaru volt a következő állomás, ahol belebotlottunk egy pingvinekre épülő üzletbe. Ha minden igaz, ez a hely egy afféle rezervátum, ahol kis faházikókat építettek a földbe a Kék Pingvineknek, vannak állatorvosaik, stb. Mégis, szemtelenül keresztbe-kasul lehetett mászkálni a lakóhelyeik között, s a kis strandhoz ahol hazatérnek minden nap konkrétan stadion-szerű lelátókat építettek. Kétségtelen, az ember itt biztos lát nem egy, nem kettő pingvint, de őszintén szólva ez a megoldás már nem tetszett.

 

A város azonban mást is tartogatott – felfedeztük a gyönyörű kis kikötői negyedet, belebotlottunk egy Steampunk főhadiszállásba (sajnos zárva volt, így egy szuper képnél többet nem tudok a helyről), majd a botanikus kert gyönyörű virágait is megcsodáltuk, míg vizet töltöttünk a tartályainkba.

 

Másnap dél körül érkeztünk meg a sziget közepén található Pukaki-tóhoz. Ennek a tónak az olvadékvíznek és egy különös algának köszönhetően szinte egyedülálló színe van.

 

No persze ez nem meglepő ezen a szigeten, mint később kiderült – nagyon sok különleges és egymástól különböző kék színű vizet láttunk. Itt a parton meditáltunk, majd Mt. Cook felé vettük az irányt. A tó mentén többször megálltunk fotózni, és egy levendulafarmra is betértünk.

Először csak a felhők fölött, homályosan lehetett látni a Mt. Cook-ot, ám ahogy közeledtünk egyre tisztábban látszott Új-Zéland legmagasabb csúcsa. Ez a hely egyszerűen festői volt, kevesek ide a szavak, nézzétek!

 

Először tettünk egy kis sétát a Tasmán-tóhoz és az azonos nevű gleccserhez, ahol ironikus módon a Blue Lake egész egyszerűen zöld volt. Még magyarázó táblák is voltak, hogy mostmár nem olvadékvíz, hanem esővíz táplálja a tavat, így az algák is mások.

 

 

A White Horse Hill kempingben kerestünk egy szuper helyet magunknak, itt lőttem a blogom főoldalán is látható képet a piknikasztallal, háttérben némi jeges sziklafal. Nekivágtunk aznapi hosszabb sétánknak a Hooker Valley Track-nek, aminek a végén a Hooker-tóban még kisebb-nagyobb jégdarabok úszkáltak – nem csoda, a tó távolabbi végében egy gleccser lapult. Gyönyörű pár órás séta volt ez több függőhídon keresztül a jeges-havas csúcsok között.

 

 

 

Wanaka

 

Február 11-én aztán megérkezett az eső, s egész nap csak esett. A Pukaki-tónak ettől gyönyörű misztikus, derengős kék színe lett, ami hosszú kilométereken keresztül kísért minket, ahogy autóztunk a partján. Wanakáig meg sem álltunk, és ott szerencsére elállt egy időre, így tudtunk sétálni egy kicsit. Éjszaka végre sok felhős idő után egy valódi csillagos égbolt tárult elénk, s hosszasan nézelődtünk egy krikett pálya közepéről.

Másnap reggel felmentünk a Mt. Iron nevű dombra Wanaka határában, majd a kis városkát fedeztük fel. Gyönyörű napunk volt, ragyogó napsütés és kellemes 25 fok meleg. Sushit ettünk, majd kisétáltunk a híres-neves Wanaka-fához, aminek a különlegessége, hogy vízből nő ki. Hasonlót láttunk Glenorchyban is, rögtön ötöt. Azokkal szemben viszont ennek egyáltalán nem volt semmi föld a víz színe fölött, rendesen az iszapból nőtt ki. Délután leparkoltunk a tóparton és ott olvastunk, kártyáztunk.

 

 

Harmadnap már reggel 5-kor talpon voltunk, és a csillagos ég alatt gurultunk el a Roys Peak parkolójához. Itt reggeliztünk, majd 6 körül még szürkületben elindultunk felfelé. Nagyon szépen kiépített úton haladtunk végig a változatos reggeli fényekben, és maga a mászás is sokkal könnyebbnek bizonyult, mint a Ben Lomond Queenstownban. Kevesebb, mint 2.5 óra alatt felértünk a csúcsra, ahol 100 méterre tőlünk nemsokára egy helikopter is leszállt néhány karbantartó személyzettel a rádiótoronyhoz. A csúcstól kicsit visszább egy sziklafal tetején meditáltunk, majd két óra múlva már lenn is voltunk. A városban tusoltunk, és ezen a napon fedeztük fel, hogy a Subway-ben van vegán szendvics, a Veggie Patty. Némi fagyival még megjutalmaztuk magunkat, s a nap többi részét pihenéssel töltöttük a parton.

 

 

 

West Coast

 

Új-Zélandon több olyan hely van, amit semmi képpen nem érdemes kihagyni. Mindenki ilyennek mondta a Déli-sziget nyugati partját, ahol ugyan mindig esik, de minimum vezessünk végig ott. Wanakából szép út visz a nyugati partra, több érdekes megállóval. Az első ezek közül a Blue Pools volt, ami szerintem a legszebb/legjobb is volt. Megálltunk még a Fantail Fallsnál, a Gate to Haast zúgónál, a Thunder Creek és Roaring Billy vízeséseknél. Végül elértünk a partra, s a Ship Creek védett területen egy mocsárban mászkáltunk. A Knight’s Point kilátóból megcsodálhattuk milyen gyönyörű a tenger a sziget ezen felén, majd egy füves parkolóban leparkoltunk. Egy óra könnyű, de annál vizesebb és sárosabb túrázás után elértünk a legcukibb függőhídhoz, amivel eddig találkoztunk. Szűk volt, s egyszerre csak egy ember tartózkodhatott rajta. Innen már csak 5 perc volt elérni a Blue River Hut-ig, ahol egy 5 dolláros DOC jeggyel alhattunk egyet az erdő közepén.

 

 

Reggel visszacuppogtunk a kocsihoz, reggeliztünk, és már suhantunk is tovább. Új-Zéland legszebb gleccserei vártak ránk, így izgatottan haladtunk a Fox-gleccserig – ahol kiderült, hogy az utat nemrégiben lezárták, így megközelíthetetlen. Felrémlett egy pár héttel azelőtti rádióhír, hogy egy vihar miatti földindulás következtében turisták ragadtak az egyik gleccserhez vezető úton, de ez akkor még távoli dolog volt... Sebaj, akkor irány a Ferenc József-gleccser! A rövid túra a gleccserhez nem igazán kellemes vagy szép, végig hordalék-/morzsalékkövek között haladtunk a gleccsertől még azért odébb található kilátópontig. Gyönyörű kékes derengés áradt belőle, nagy kár, hogy nem lehet rendesen megközelíteni.

 

Innen északabbra zöldkőzetet kerestünk és találtunk egy strandon, majd Hokitikához közel az 1865 óta üzemelő Woodstock Hotel parkolójában éjszakáztunk.

Másnap korán indultunk a kőhajításnyira található Hokitika Gorge-hoz, ahol a víz színéről mindig a sűrű szappanos víz jut eszembe. Ezzel lett teljes a különleges kékségek tárháza, mely annyira megfogott, hogy még akkor posztoltam is róla képet Facebookon.

 

Ebédidőben elmentünk az egyetlen helyre, ahol kiwi-madarat remélhettünk látni. Új-Zéland emblematikus állata oly mértékben életképtelen, hogy az elképesztő. A még létező elenyésző példányszám mellett az sem könnyíti a vadonban való találkozást, hogy csak éjszaka mozognak és mindenféle mozgástól elmenekülnek. Itt Hokitikában van egy National Kiwi Centre, ahol más állatok mellett tartanak két kiwit is. Míg örültünk neki, hogy láthattunk legalább párat így, egészen szomorú volt látni, hogy a viselkedésük mennyire mániás lett a bezárt létezésnek köszönhetően. Újra rájöttünk, hogy pont emiatt nem fizetünk állatos attrakciókért, állatkertekért.

 

Hágóra fel!

 

Délután a sziget belseje felé vettük az irányt egy fél napos kitérő erejéig. Arthur’s Pass egy híres hágó Új-Zélandon, a hátizsákos használtautó hirdetésekben rendszeresen megtalálható, ha a büszke tulajdonos sikeresen teljesítette a kihívást az eladásra kínált autójával. Számos túraútvonal indul a környéken, eredetileg az Avalanche Peak-re terveztem felmenni, de mivel az erős szélben veszélyes, így más utat kerestünk, ahova mindketten felmegyünk. Így kötöttünk ki a Temple Basin elhagyatott síközpontjában magasan a hágó fölött. Nagyon jó érzés volt az elhagyatott épületek körül mászkálni és elképzelni, hogy is nézhet ki ez a hely télen, mikor sízők és snowboardosok uralják a terepet.

 

 

Arthur’s Pass faluba beérve még egy kis lépcsőzés várt ránk, míg a Devil’s Punchbowl nevű igen magas, 131 méter magas vízeséshez érkeztünk. Innen nem volt más hátra, mint  pihenni egyet a „közeli” ingyenes kempingben. Már itt is gyülekeztek a sötét felhők, éreztük, ideje igazán északra menni. Itt vettük hírét az érkező trópusi ciklonnak Gitának is, de ezzel még várjunk.

 

 

Arany partok

 

Hajnalban már villámlásra keltünk, és mivel hosszú nap állt előttünk, hamar el is indultunk. Ritkán van olyan, hogy ki sem szálltunk ébredés és indulás között, de olyan durván esett az eső, hogy most kénytelenek voltunk megoldani. Greymouth-ban a könyvtárba beültünk kicsit, hogy újratervezzük a napjainkat, s lehetőség szerint még Gita előtt visszaérjünk Christchurchbe. Sajnos emiatt össze kellett vonnunk pár napot, és néhány hely pl. Blenheim csak átautózós program lett.

 

Egész nap esett az eső, kivéve egy órát, mikor még a nap is kisütött. Soha jobbkor, ugyanis erre a napra egyetlen látnivalót terveztünk be a maratoni autózás mellé, mégpedig a Punakaiki, avagy közismertebb nevén Pancake Rocks-ot.

 

 

Ez a különleges geológiai látnivaló még teljesebb az úgynevezett „blowhole”-okkal, amiken keresztül vizes párás levegő áramlik keresztül olykor a hullámzás hatására. Nagyon boldogok voltunk, hogy hirtelen gyönyörű időnk lett, ám egy pár nappal korábbi vihar nyomai még nagyon is látszottak. A tengerbe messzire benyúló iszapos víz a híd alját nyaldosta, több üzlet sem tudott kinyitni mert elárasztotta őket a közeli patak, és a part menti út több helyen le volt szűkítve, mert a tenger egész egyszerűen elmosta az út felét. Kissé világvége hangulatban haladtunk, a felhős/ködös időben az utat leszámítva civilizáció előtti érzetünk támadt.

            Ahogy közeledtünk azonban az Abel Tasman Nemzeti Parkhoz, mind az időjárás, mind a vidék megváltozott. Kiértünk az esőerdőből és dombos, „tipikus” új-zélandi tájban autózva fejeztük be a 444 km-es napot Marahau határában.

            Izgatottan ébredtünk reggel, az időjárás jelentés szerint ugyanis ez az utolsó szép nap Gita előtt, utána pedig mindenki kezdjen el futni amerre lát. Előző nap sikerült lefoglalnunk egy „túrát”, így a vízi taxinkkal 9 körül kifutottunk a vízre. Érdekesség, hogy a motorcsónakokat traktorral vontatták be a vízbe, olykor a kerék feléig elmerülve a tengerbe.

            Hajókáztunk egy kicsit erre-arra, és ezen a kis fejtágítón tudtam meg, hogy a fókák bizony 250 méter mélyre is le tudnak merülni élelemért. Még most is nehezen hiszem el! A kis kitérő után már egyenesen a Torrent Baybe száguldottunk, ahol kiszállt a csapatunk, de innentől mindenki a maga ura volt. Brigivel tettünk egy kisebb mellék-túrát a Cascade Fallshoz, de őszintén megmondom nem igazán érte meg a fáradtságot. Ezután viszont már az új-zélandi Great Walk-ok közé (főbb túraútvonalak megnevezése, azt hiszem 9 van) tartozó Abel Tasman Coast Track-en haladtunk a Bark Bay-ig. Útközben a leggyönyörűbb zöld folyót láttam egy függőhídról, amivel eddig csak találkoztam. A Bark Bayben végül fürödtünk a tengerben, és el sem hittük, hogy Új-Zélandon van olyan hely, ahol a tenger nem kedélyborzolóan hideg és lehet élvezni a fürdést. A közeli folyóban még sodortattam is magam a sekély vízben – egy szó mint száz, csak élveztük a délutánt annak tudatában, hogy pár nap múlva véget ér a roadtripünk.

 

 

 

Menekülés

 

A gyönyörű napunk után Marahautól pár kilométerre az első emelkedő tetején felforrt a hűtővizünk. Tudás és térerő híján vártunk kicsit, majd ivóvízzel pótolva a hiányt kerestünk egy szervízt. Azt javasolták cseréljük ki a hűtőrendszert, de mi bíztunk a szerencsénkben és nekivágtunk az 500 kilométeres útnak vissza Christchurchbe. Ilyen idegőrlő vezetésben még sosem volt részem. A folyamatos forgalomkorlátozások és útfelújítások mellett minden percben fel voltam készülve rá, hogy félre kell húzódjak a hűtővíz miatt. Nameg ugye „futottunk” a vihar elől, ami főleg a sziget északi részét „támadta”. A sok várakozás miatt végül nettó 9 óra alatt sikerült megtenni a mindössze 460 km-t a Christchurchtől kicsit északra található kempingig Blenheimen és Kaikourán keresztül. Itt végre bedőlhettem hátra míg Brigi vacsorát készített, s aludtunk egy utolsót a kocsiban.

 

Christchurcbe visszaérkeznünk olyan volt, mintha egy félig elfeledett álmunk helyszínére érkeztünk volna. Ezt tetézte, hogy egy éjszakára még a régi szobánkat is visszakaptuk, mielőtt két hétre egy újabb albérletbe költöztünk volna. Két hónapja sem volt, hogy magunk mögött hagytuk a Burdale Street-et, és beköltöztünk a kocsiba – mégis mennyi mindent láttunk s milyen sok mindent csináltunk! Hihetetlen nosztalgikus élmény volt, s örültünk, hogy Gita érkezését nem kocsiban kell várnunk. Gita végül Christchurch-öt alig érintette, de sok helyen északabbra földcsuszamlásokat, áradásokat, áramkimaradást és útlezárásokat okozott – még iskolaszünet is lett miatta. Jó döntés volt menekülőre fogni, mert rendesen ott ragadtunk volna azon a környéken. Kaikourát konkrétan teljesen elvágta a külvilágtól.

           

A következő két hetet láblógatással töltöttük egy riccartoni albérletben. Vicces hely volt ez, ugyanis a tulaj kutyája egy idő után nem kedvelt egyikünket sem igazán, ami egy teljesen új helyzet volt számunkra. Szóval óvatosan közlekedtünk ha a tulaj nem volt otthon, nehogy összetűzés legyen. A kocsit megérkezés után pár nappal, az első érdeklődőknek el tudtuk adni, így kicsit fellélegezhettünk, hogy nem futunk ki teljesen az erre az időszakra tervezett pénzünkből. Ettünk a kedvenc avokádós-szezámmagos sushinkból, sétáltunk a parkban, és meglátogattuk a 2011-es földrengés áldozatainak emléket állító művészeti installációt. Kiélveztük az utolsó napjainkat, s igyekeztük felfogni mindazt, ami az utóbbi időszakban történt velünk.

 

 

Új-Zéland Déli-szigete valóban méltó minden utazó bakancslistájára, és csak reménykedni tudtunk benne, hogy ezeknek a szépségeknek az ismeretében azért még lesz hely, ami majd lenyűgöz minket. Szerencsére, rögtön ezután Bali ilyen volt.

 

Please reload

Lenn a messzi délen - 2. rész

July 4, 2018

Hiánypótló sorozat - San Francisco

June 12, 2018

Hiánypótló sorozat - Izland

February 7, 2018

Lenn a messzi délen - Új-Zéland, Déli-sziget

February 3, 2018

1/8
Please reload

Ajánlott bejegyzések